Nem hiszek a lexikonoknak, nem hiszek az összeollózott irományoknak. Annak hiszek, aki ismerte, aki a mindennapokban látta, aki részese volt az életének. Valódi emlékezés a valóságos emberre, kincset érő vallomások füzére, amelyet a könnyek miatt néha félbeszakítottunk, amelyet fájdalmasan szép volt felidézni, fényképeket, dolgozatokat, emlékeket nézegetve.

„Magas, szakállas ember volt. Kicsit sántítva ment. Sötét ruhákat viselt, szigorú volt, de mindig következetes. ’Öregnek’ hívtuk egymás között, pedig mindössze 33 éves volt, amikor meghalt. Akkoriban egyenruhában és általunk csak ’ködvágónak’ nevezett sapkában jártunk. Az egyenruha bal oldalán aranyhímzés jelölte az osztályt. Negyedikesek voltunk, amikor délután öt óra, fél hat körül találkoztunk vele a belvárosban. Megkérdezte, hol jártunk. Hazudni nem mertünk, elárultuk, hogy moziban. Onnantól kezdve minden latinóra előtt jelentenem kellett az osztály előtt, hogy aznapra megtanultam a leckét. A moziban ugyanis nem volt rajtunk az egyensapka, és ez volt a büntetés. Eltelt hatvan év, de még mindig emlékszem erre, olyan mély nyomot hagyott bennem.” (Jelinkó Piroska)

20161018_143307-1

Brusznyai Árpád

Brusznyai Árpád

„Az első találkozás, amikor először lépett be az osztályba, máig emlékezetes. Magas, robusztus ember volt, sántított, mégis tekintélyt parancsolt a megjelenése. Tömött szakálla, bajsza szokatlan volt, mert abban az időben ez nem volt divat. Lefelé ívelő, bánatos kék szemei számomra egy szenvedő Krisztus-arcot idéztek. Megmondom őszintén, én tartottam tőle, megrendített a megjelenése. Rendkívül nagy tudású volt. A tanításhoz nem használt könyvet. Bejött, letette a naplót, és emlékszem, fejből rajzolta fel a pun háború térképét. Fiatalok voltunk, mi is nevetgéltünk órán. Amikor észrevette, hogy lazul a fegyelem, egy perc nevetést engedélyezett, miközben az óráján mérte az időt – akkor és addig –, egy percen át nevetnünk kellett.

Emlékszem, ha valaki könyökölt, őt búsuló juhásznak nevezte, ha feltűrtük az ingünk ujját, azonnal megkérdezte, nagymosáshoz készülődünk-e. Csipkelődő humorú, szigorú, de igazságos tanár volt, nem dicsért, de nem is bírált.

Kedves emlékem, amikor kislányát, az akkor négy év körüli Margitkát egyszer behozta az iskolába. Körbeálltuk és körtáncot játszottunk vele. A kislány a dal végén engem választott. Nagyon meghatódtam, hogy egy ilyen különleges ember gyermeke engem választ. Apró dolog, de máig meghatározó élmény, különösen az, hogy felnőttként egyszer újból találkozhattam Margitkával, akinek ezt elmesélhettem.” (Arnhoffer Julianna)

…………….

„Latint és történelmet tanított. Bevallom, előfordult, hogy latinból nem készültem. Éppen engem feleltetett. Megkaptam a rossz jegyet, de nem foglalkoztam vele, gondoltam, másnap már úgysem én fogok felelni. Persze nem így történt, megint én feleltem. Kaptam egy beírást, meg otthon is megkaptam a magamét. De a következő órára megint nem tanultam, gondoltam, harmadszorra már biztos nem engem szólít. Nem így lett, ismét lebuktam. Akkor óra után magához hívatott, és megegyeztünk, hogy ezentúl minden alkalommal óra előtt felelek, és csak akkor írja be, ha rosszabb ötösnél. Fél éven át ment ez így, de a latint megtanultam.

Félelmetesen ismerte a diákjait, úgy éreztük, a fejünkbe lát. Ahogy feleltetett, mindig valami különleges metódus alapján választott közülünk. A harmadik ember után már tudtuk, ki lesz a következő. A névsorban elfoglalt helyünk és egy általa kitalált szisztéma szerint választotta ki mindig a következőt.

A történelemórát azzal kezdte, hogy tegyük félre a könyvet, mert a könyv helyett most valóságos történelmet fogunk tanulni. Jellemző volt a magyarságtudata. Nemzetközi történelmet tanultunk éppen, felelni hívott ki, jól tudtam a leckét, de ő megkérdezte, mi történt abban az időszakban Magyarországon. Én mentegetőztem, hogy de hát az kérem, múlt évi anyag! Na, aztán megkaptam a magamét, milyen ember az, aki nem ismeri a saját történelmét?!” (Székely Tibor)

…………….

„Végtelenül nagy tudású, humanista ember volt, széles látókörrel. Tiszteltük és tartottunk tőle. Jellegzetes járására, szigorú tekintetére mindenki felfigyelt. Zenei műveltsége rendkívüli volt. Amikor ’53-ban a gimnáziumba kerültünk, már ő vezette az iskolai kórust. Jelentkeztem is, bár elsősöket nem fogadtak. Hatalmas megtiszteltetés ért, hogy a tanár úr engem, első osztályos gimnazistát mégis beválogatott a kórusba. Brusznyai tanár úr hozta létre a városban a Bakonyi Énekegyüttes nevű kórust is. Amikor őt elvitték, Zámbó István vitte tovább a városi kórus szervezését, de annak a magja Brusznyai tanár úr kórusa volt. Az érettségi tablóra nem engedték feltenni a tanár úr fényképét. A szalagavatónkra viszont egy nemzetiszínű szalagra ráhímeztük az évszámokat, és kitűztük az ő tiszteletére.

20161015_100731

Emlékszem, október 23. után bejött a terembe, arcát a kezébe temetve ült percekig némán. Majd megszólalt: ’Gyerekek, történelmi időket élünk, próbáljunk meg ahhoz mérten viselkedni!’

’57 februárjában még hazaengedték. Hárman-négyen, 18 éves gimnazisták, odamentünk a háza elé. Egyesével felmentünk hozzá, 10-10 percekre. Ma is él bennem a kép, fekete nadrágban és fekete garbóban ült, mellette a felesége és a kislánya. Végig azt mondta, nem lesz semmi baj, hiszen én semmi olyat nem tettem.” (Hungler Judit)

 

1956 emlékezete

(Juditnak)

Hallani vélem a csizmák dübörgését, a kiszűrődő, eltorzult sikolyokat, meg nem hallott imák moraja zúg fülemben. Látni vélem a riadt szempárt, remegő kezeket, kihalt utcák üzennek…, rettegés, ami ide leszállt. Érzem a pince hidegét, a dohos levegő fullasztó szagát, érzem, én is érzem fájdalmaidat, sokan vagyunk mégis egyedül, magányosan.

Hallom, látom és érzem – elborzaszt a múlt. Taposni honban, emberben – lélektelen világ. Sivár csend lepi a várost. Már nyugszanak, akik a változást akarták… Bosszúra éhes, gaz mosolyok, örökre pusztuljatok!

 

20161018_145333-1„Maximalista volt, a tiszta tudás híve, éppen ezért sem a súgást, sem a puskázást nem tolerálta. A dolgozatok értékelésénél sokszor adott köztes jegyeket, úgy, mint háromnegyed vagy négyötöd. Szélesebb skálán értékelte a tudásunkat. Rendkívül alapos volt. Tőle ezt elfogadtuk, mert életével példázta azt, amit tőlünk is megkövetelt, számunkra mindvégig hiteles maradt.

Tagja voltam az iskolai énekkarnak, és abban az időben természetesen voltak kötelező dalok, amelyeket gyakorolni kellett. Sosem felejtem, a Vörös Csepel mozgalmi dalnál beintette a szólamokat, majd kiment a folyosóra sétálgatni. Amikor az utolsó szólam is lecsengett, visszajött a terembe – nem vállalt eszmei közösséget ezzel a dallal.

Az utolsó latinórát a mi osztályunknak tartotta, ekkor már ismertek voltak a budapesti események. Percekig némán ült a katedrán, arcát a kezébe temetve. Még ebben a felfokozott állapotban sem volt a lelkesedésének olyan formája, amivel minket buzdított volna vagy hajszolt volna veszélybe. Az ő gyakorlata adta a forradalom tisztaságának esszenciáját, a hitével és azzal, hogy nem adott fegyvert az egyetemisták kezébe. Egy klasszikus értékrendben hitt, eszerint élt, ezt adta át. Példát adott nekünk szabadságvágyból, összefogásból – nem pátosz az, amikor erről beszélünk, és nem a múlt megszépítése. Különleges személyiség volt, mi, egykori tanítványai, élő tanúi vagyunk az életének, és őrizzük gondolatvilágát, ápoljuk az emlékét.” (Gerey Gyöngyvér)

Bonyhádi Szilvia

Brusznyai Árpád (Derekegyház, 1924. június 27. – Budapest, 1958. január 9.), középiskolai tanár, az 1956-os forradalom kivégzett mártírja. A forradalom idején Veszprémben dolgozott. Fiatal tanítványait forradalmi csoportba szervezte, de soha nem engedte őket fegyveres harc közelébe, hogy életüket megóvja. Határozott fellépése révén több, a városi felkelők által elfogott helybéli ÁVH-s és gyűlölt pártember menekült meg a lincseléstől, és került a forradalmi hatóság „rendes” őrizetébe, bírósági eljárásra várva. Ennek ellenére Brusznyait a megtorlás során egy koncepciós perben a népi demokratikus államrend erőszakos megdöntésére irányuló fegyveres összeesküvés szervezésével és népellenes bűncselekmények elkövetésével vádolták meg. A Győri Katonai Bíróság Népbírósági Tanácsa – a mellette szóló bizonyítékokat figyelembe véve – előbb „csak” életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. Az „enyhe” ítélettel elégedetlen Pap János, az MSZMP helyi vezetője azonban személyesen közbelépett, ennek nyomán Brusznyait a Legfelsőbb Bíróság Tanácsa kötél általi halálra ítélte. Megmentése érdekében több ismert magyar értelmiségi, köztük Kodály Zoltán is közbenjárt a Kádár-kormányzatnál, de sikertelenül. Brusznyai Árpádot 1958. január 9-én kivégezték, testét jeltelen sírba temették. Az 1989–90-es rendszerváltás során őt és mártírtársait rehabilitálták és tisztességgel újratemették. (Forrás: wikipédia)

Hozzászólások

hozzászólás