A világ vagyonának csaknem a fele (45,2 százaléka) a teljes népesség 0,7 százalékánál van a Credit Suisse legújabb jelentése szerint, amiben nincs semmi meglepő. De mégis, amikor az ember ilyesmit olvas, szükségszerűen eltöpreng azon, mi igazságos és mi nem, mi visszataszító és mi csodálatos. Én speciel nem tudok gyönyörködni ezekben a nagy felhalmozókban. Jó, tudom, közülük sokan jótékonykodnak.

Persze, szép dolog iskolákat és kórházakat építeni a hátrányos helyzetűeknek, meg ingyen étkezést biztosítani a gyerekeknek, de szerintem sokkal jobb lenne rendesen megfizetni a munkát, na és munkát adni. Nem megalázót, amibe fizikailag vagy lelkileg beledöglesz. Már hallom, hogy voltak már ilyen utópiák és hova vezettek.

Ezért nem is akarok moralizálni, csak felhívni a figyelmét azoknak, akik tehetnek róla, hogy nem szabad lebecsülni azt az óriási energiát, ami a szegényekben, a sorsukkal elégedetlenekben felgyülemlik. Azokban is, akik Európa határait ostromolják. De azokban is, akik a határokon belül térnek korgó gyomorral nyugovóra, vagy éppen fáznak a fűtetlen szobában, vagy nem tudják kifizetni a számláikat és nem tudják, miből élnek holnap. A düh úgy terjed, mint a veszettség, az agyat támadja meg, mindenkiét, aki érintkezésbe kerül vele. Mint a vízbe dobott kő, egyre nagyobb hullámokat vet maga körül. Egyszer csak az ember agyára megy a szegénység, a kitaszítottság. Hogy ne mondjam, az, hogy a vérét szívják. Minél többen érzik így, annál rosszabb a világnak.

Nem tudom, miért, de idelinkelek egy jelenetet a maribori (Szlovénia) Slovensko Narodno Gledalisce Drakula című előadásának a próbájáról, a szabadkai Urbán András rendezésében. Talán mert mostanában találtam a Facebookon és kiráz tőle a hideg. De azért is, mert úgy érzem, találkozik benne a Művészet és az Élet. Benne van a „fertőzöttek”, a már semmit sem veszíthetők óriási energiája. Persze, ha elindulnak, nyilván erre sem a leggazdagabbak csesznek rá, ők majd az atombunkereikben kivárják a végét.

Hozzászólások

hozzászólás