Már éppen fizetek a pénztárnál, amikor meghallom. – Nem kocsival van? –  Cérnavékony, kétségbeesett hang, megfáradt tekintet, a ruha alatt töpörödött test. Nem tudom nem észrevenni. A bevásárlókocsimat nézi, talán abból szűri le, hogy nem gyalog vagyok.

Aztán rám néz, valahova az arcomra. Nem a szemembe.  A kutyánk viselkedik így, amikor be akar jutni a lakásba. Órákig, állhatatosan ül az ajtó előtt, nehogy elszalassza a pillanatot, amikor bejuthat. Csak ül türelmesen, és csak néz ártatlan-vádlón, lemondó-reménykedve. Mert jobb felkészülni mindenre.

Ezt látom az idős asszonyon. Meg a kényszerűséget. A buszmegállóba menne, de nem bírja cipelni a szatyrát. El van keseredve, de nem kér. Akaratlanul is megszámolom, vagy nyolc kenyeret gyömöszölt abba a két felismerhetetlen valamibe. – Persze, elviszem – nyögöm ki. Látja, mit gondolok, már talán mondaná is, de nehezen jön a nyelvére. Aztán nem szólal meg, csak tudomásul veszi.

A kocsi felé tartva kezd mesélni. Talán most fogja föl, hogy nem kell gyalogolni, vagy csak a csöndet akarja megtörni. Belekezd, elhallgat, újrakezdi. Régóta nem beszélgethet, mert akadozik. Van, amit nem is kell mondania, megérzi, és olyankor elhallgat. Régóta özvegy. A férje kicsi, de gyönyörű házat, meg jókora adósságot hagyott rá. Ezt már út közben sorolja, azon a színtelennek tűnő, vékonyka hangján. Őt nem sokkal utána nyugdíjazták. A lánya belerokkant a válásába, depressziója földbe döngölte, képtelen az önellátásra, le kellett rokkantani. Eddig csak megvoltak valahogy, de a rokkantnyugdíj már a gyógyszerre sem elég, az ő nyugdíja meg már régen sem ért sokat. A ház tönkrement, ma már egy garzonra sem tudná becserélni. Meg hát hiába is, a lánya körömszakadtáig ragaszkodik az apja emlékéhez. Illetve most épp a házhoz. Ma azért buszozik harminc kilométert, mert otthon duplájába kerül a kenyér. Az utazás viszont neki ingyenes.

– Nem fog nagyon megszáradni? – Csak ingatja a fejét, nem baj az, a lánya foga még jó, ő meg megáztatja valamiben, akkor ehető. Most mindennel takarékoskodni kell. A fűtést is csak annyira állítják, hogy ne fagyjanak meg. Tizenhét fokban már el lehet lenni. Nem panaszkodik, nem vádol, sorol, tényszerűen, szárazon, beletörődve. Mégis, amikor rám néz – végre a szemembe – eltűnik róla a 82 év. Azt nem mondom, hogy megfiatalodik, csak más lesz. Nem magát félti, csúszik az út, és ha őt baj éri, mi lesz a lányával?

Kikísérem a megállóba, felrakom a buszra. Nem hagyom hálálkodni, pedig látom, készül rá. Ablak mellé ül, még mond valamit, de a busz hangja elnyomja. Eltűnik a szemem elől, mire sikerül összeraknom azt a hirtelen huncut mosolyt, meg a szájáról leolvasott fél mondatot: Ma friss kenyeret eszünk.

Barátosi András

Hozzászólások

hozzászólás