Felébredve zúg a fejem, és hirtelen nem is tudom, hol vagyok. A fehér-drapp színű szoba enyhe fertőtlenítőszagban úszik, a folyosóról halk beszédhangok szűrődnek be, valaki nevetve köszön el a másiktól.

A háromágyas kórteremben egyedül ébredezem, megkönnyebbülést érezve. Végre nincs az az őrjítő, görcsös, folyamatosan szúró-hasító fájdalom, amely szinte az eszemet vette, nincs hányinger, nincs izzadás, nincs…, nincs semmi. Üresség vesz körül, aztán fejemben villannak a képek: a rosszullét, a vér, a mentők és az orvosok, az infúzió, a könnyeimet felitató műtősnő, és a felismerés, hogy ha rövid időre is, de kismama voltam.

De hogy lehet, hogy mégis…, mégis sikerült megfogannia a babának? Hiszen két klinika orvosai is meggyőződéssel állították: nem fog sikerülni, túl késő, a hormonok már nem dolgoznak úgy, nem lehet stimulálni őket, törődjünk bele. Hosszú volt az idő, és mi így tettünk. Beletörődtünk. Így aztán nem is vettem észre, hogy egy új élet fogant bennem. Mégis sikerült! – mosolyodom el önkéntelenül a gondolatra. Lepillantok a hasamra, és hosszan nézem a fehér huzatot, amely jótékonyan takar el mindent. Jobban is vigyázhattam volna – villan a fejembe. Talán a torna – kezdem okolni magamat – vagy a sok munka? Esetleg az új álláspályázat és a próbamunka okozta stressz? Megemeltem magam? De válaszolni magamnak már nem tudok, mert belép hozzám a doktornő. Csinos, fiatal, érzelmeket nélkülöző arcán fekete keretes szemüveg. Együttérzése a szavaiban tükröződik: 1–2 hete már elhalt a magzat – mondja –, egy dió nagyságú mióma nem engedte tovább fejlődni. Hogyan? Mióma? Újabb sokkot kapok. Hosszú hónapokig energiát, idegrendszert és pénzt nem kímélve vizsgálgattak a különböző klinikákon, és nem vették észre a méhemben a miómát. A megsemmisülésem teljes.

Most pihenjek, nemsokára hazamehetek – mondja búcsúzóul a doktornő, púderillatot hagyva maga után. Behunyom a szemem és lassan álomba merülök, de az utolsó gondolatommal még kapaszkodom: mégis van remény!

H. Glacies

Hozzászólások

hozzászólás