Kisiskolás korában már azt játszotta, hogy tanít. Testvére nem lévén, a szomszéd gyerekek voltak a „diákjai”. Később is örökké nyüzsgött, programokat, kirándulásokat szervezett. Dr. Bőszéné Szatmári-Nagy Anikó pedagógusi hitvallását Goethével szólva ma így fogalmazza meg: „A legtöbb, amit gyermekeinknek adhatunk: gyökerek és szárnyak”. Munkásságát 2015-ben a magyar oktatás és köznevelés kategóriában megyei Prima-díjjal ismerték el. 

Oroszlányban, majd Pécsett nevelkedett, de az iskolai szüneteket Szentesen töltötte a nagyszüleinél – az Alföldön, ahol jobban őrizték az emberek az ősi tradíciókat, és ahol ezzel a kötődéssel „megfertőződve” egy életre szóló útravalót kapott. Amikor a nyolcvanas évek végén a nemesvámosi iskolában tanítani kezdett, mégsem hitte volna, hogy a néphagyományok és a helytörténet megismertetésére szervezett szakköri foglalkozásokból egy olyan szenvedély fog kibontakozni, ami végérvényesen magával ragadja.

bőszéné foto

– Akkoriban még sehol az országban nem volt divat a hagyományőrzés, a kézművesség, de a vámosi gyerekek, az iskola valamennyi évfolyamáról, szívesen jártak a foglalkozásaimra. Megtanultak szőni, korongozni, megismerték a falujuk történetét, helyi népszokásait. Közös munkával létrehoztunk egy helytörténeti gyűjteményt, több alkalommal szerveztem nekik hagyományőrző alkotótáborokat.

Pályájának következő állomása a Veszprémi Alapítványi Általános Iskola és Gyermekek Háza, amelynek alapítója és szakmai irányítója volt. A tíz év után megszűnt intézmény épületét rég lebontották, a telek azóta üresen áll a város közepén. Bőszéné Anikó keserű csalódással hagyta el annak idején az iskolát, amiről sokáig azt gondolta, hogy az életműve lesz. Részt vett még a nemesvámosi Fehérlófia Waldorf Iskola megalapításában, de katedrára többé nem állt. Figyelme egyre inkább a köznevelés, közművelődés irányába fordult.

– Az ember élete teli van megpróbáltatásokkal, de tudni kell felállni, újra kitalálni magunkat és menni előre. Szerencsés vagyok, mert a rossz élményeket törli az agyam, képes vagyok túllépni a bántásokon és a következő tennivalóra összpontosítani. Talán ennek is köszönhetem, hogy minden kudarc után kárpótolt a sors új feladatokkal, új sikerekkel.

Az örökké nyüzsgő, szervezkedő bakfis évtizedek múltán sem veszített a lendületéből, amit az itteni felsorolás is igazol. A Buhim-völgyi Szalon Kulturális Egyesületnek kezdettől ő az elnöke, és nemrég – az év elején elhunyt férje posztját örökítve rá – a Buhim-völgyi Baráti Kör is elnökévé választotta. Alelnöke a Polgári Társaskörnek, „A tudományosság és kultúra bölcsője” Közhasznú Alapítványnak kuratóriumi tagja. Tagja még a Veszprém Megyei Honismereti Egyesületnek és a Magyar Pedagógiai Társaságnak is. Ezen minőségeiben sok éve már, hogy programokat szervez, pályázatokat ír, szakkiadványokban publikál, előadásokat tart. Mindezek mellett pedig arra is volt energiája, hogy az önkormányzat felkérésére 2008-ban megírja a Veszprém város története című, rendkívül igényes helytörténeti tankönyvet általános iskolák felső tagozatosai számára, majd a könyv alapján megalkossa a Ki tud többet Veszprémről? társasjátékot.

– A veszprémi könyv bemutatójára szervezett konferencián egy esztergomi előadó is részt vett. Ő vitte hírét a kiadványnak, így kaptam megbízást, hogy azonos tematika szerint két ottani szerzőtárssal elkészítsem a történelmi Esztergom vármegye múltját feldolgozó középiskolai helytörténeti tankönyvet. Harmadikként pedig megszületett a törökszentmiklósi helytörténeti tankönyvcsalád négy darabja: óvodások, alsó tagozatosok, valamint felsősök és középiskolások számára. Ezeket én szerkesztettem, illetve közreműködtem a megírásukban is.

Ha valaki Anikót nem ismerve olvassa az eddigieket, még az is megfordulhat a fejében, hogy a 2015-ös Prima díj kitüntetettje egy szingli időmilliomos, akinek más dolga sincs, mit levéltárakban kutakodni, konferenciákra készülődni, számítógép előtt ücsörögni és folyamatosan képezni magát, mert lám, még nemrégiben is iskolapadba ült, hogy elvégezzen egy drámapedagógiai tanfolyamot. Pedig családanya, kilencszeres nagymama, és… azóta a szomorú januári szombat óta dr. Bősze Ferenc, az ismert veszprémi ügyvéd özvegye.

– Tizenhat éves koromban Pécsett ismertem meg Ferit, ő akkor már egyetemista volt. Három év múlva megszületett a fiunk. Több mint negyven év adatott meg együtt, egy csodálatos, gazdag, intenzív élet. Mindketten nagy családot akartunk, és ezt a gyerekeink is továbbviszik. A lányainknál kettő-kettő, a fiunknál öt unoka van! Most, hogy Feri nincs már velünk, különösen sok szeretettel, törődéssel vesznek körül. Mintha megpróbálnák mindazt visszaadni, amit az édesapjuktól kaptak.

Anikó (középen) egy helytörténeti vetélkedőn a veszprémi városházán

Anikó (középen) egy helytörténeti vetélkedőn a veszprémi városházán

A saját iskolai közösségeiben vezető szerepet betöltő kislány egy vezető szerepre termett férfi mellett formálódott azzá a nővé, aki elfogadta társától az irányítást, miközben önmagát sem adta fel, aki úgy teremtett biztos hátországot a férjének, hogy mellette a saját álmait is megvalósította, és akivel úgy lehetett négy évtizeden át együtt élni, dolgozni, örülni és küzdeni, hogy abból mindketten erőt meríthettek.

– A mi egész életünket a kölcsönösség és egymás feltétlen támogatása jellemezte. Amikor a könyveket írtam, napi 12 órákat dolgoztam, mert szorosak voltak a határidők. Feri a háztartást, a főzést is átvette tőlem, hogy haladni tudjak, pedig elfoglalt ember volt ő is. Nagyon büszke volt a sikereimre. Mellettem volt, amikor az alapítványi iskolát létrehoztuk, és akkor is, amikor szomorú szívvel eljöttem onnan. Amikor ő politikai szerepvállalásra készülődött, nem örültem neki. De kikérte a család véleményét, és végül úgy döntöttünk, támogatjuk. Attól kezdve félretettem minden ellenérzésemet és teljes energiával elkezdtem dolgozni a kampánya sikeréért.

– A temetés, az intéznivalók, az ügyvédi iroda továbbvitele, amit az egyik lányunk vállalt magára, az első hetekben nagyon lekötöttek. Mostanában kezd csak tudatosulni bennem, hogy Feri nincs többé, hogy soha nem lép be már az ajtón. Eddig úgy jártam-keltem a lakásban, hogy mindjárt hazajön, hiszen minden itt van és minden úgy van, ahogyan régen volt. Elmondhatatlan hiány maradt utána, de erőt ad az a tudat, hogy teljes életet élt, hogy nem hagyott ránk lezáratlan ügyeket, hogy mindenről és mindenkiről gondoskodott a jövőre nézve is, hogy boldog volt, ha a családjára nézett, mert mindhárom gyermekünk biztos révbe ért. Bensőséges, szép karácsonyunk volt és nagyszülősen csendes, unokákra vigyázós, meghitt szilveszterünk. Örömben, teljes harmóniában teltek az utolsó napok és mosollyal az arcán halt meg. Ebbe lehet belekapaszkodni és menni, csinálni tovább az ő megszokott ritmusában, a mellette felvett fordulatszámon, mert nekem ez már mindig így lesz természetes.

Hozzászólások

hozzászólás