Elfogyott a kenyér, mennem kell a pékhez a Kupa utcába, méghozzá időben!, mert nem rendeltem. Kenyérfogyasztásunk kiszámíthatatlan. Függ a menütől is és még nagyon sok mindentől, amit lehetetlenség kideríteni, mondja megértőn Marika, a pék felesége. Nekik 25 év alatt sem sikerült kiismerni a vásárlók szokásait.

Szerencsések vagyunk, fejedelmi kenyeret eszünk, amiért érdemes korán kelni, sort állni az udvaron, méregetve egymást a kabátgallérok mögül. Színes társaság szokott összegyűlni: kórházi főorvos, járatos sofőr, volt polgármester, hegedűművész, jeruzsálemhegyi kisnyugdíjas, gazdag vállalkozó vár türelmesen, hogy bejusson az előszobányi eladótérbe.

Ma reggel nagyon lassan halad a sor, majdnem, mint az orvosnál. Mert mindenki kérdez valamit, és a kiszolgálás mellett a péknének válaszolnia kell, meghallgatni a köszönettolmácsolásokat, s még jól is számolni közben! Azt nem lehet kapkodva. A kemencében az utolsó adag kenyér sül. Az utolsó nyitva tartási nap utolsó sütése. Az eladótérből a műhelybe látni. Térül-fordul a pékmester fehér rövidnadrágban, pólóban, sportcipőben. Már a tepsiket tisztogatja. Néha kipillant a közönségre, mint egy focista a győztes meccs vége felé a szurkolókra.

Egyik éjjel rosszul lett, és a család úgy döntött, nem kockáztatja meg a második figyelmeztetést, jóval hetven felett.

És mit fognak csinálni? – teszem fel az ostoba kérdést Marikának, csak mert elfelejtettem, mennyire „berágtam” annak idején, amikor tőlem kérdezték ugyanezt. Meg is kapom a megérdemelt választ: Ön is feltalálta magát, majd mi is feltaláljuk magunkat.

A belvárosban egymást érik a pékségek. Bő választékkal csalogatnak. Lesz hol vásárolni. De olyan finom kenyeret, mint amilyent a Kupa utcai pék sütött, már nem fogunk enni. Mert „Szegény a forgandó, tündér szerencse, hogy e csodát újólag megteremtse.”

Domján Gábor

Hozzászólások

hozzászólás