A Pedagógusok Szakszervezete február 13-ára tüntetést szervezett a Parlament elé. Ehhez csatlakoztak a többi közszolgálati ágazat szakszervezetei: köztisztviselők, egészségügyiek, kulturális, szociális, bölcsődei, rendvédelmi dolgozók, de ott voltak a vasutasok, bányászok, sőt, a civil szervezetek is. Az emberek megtöltötték a Kossuth teret.

Még ha nem is ért mindenki egyet az elhangzott beszédek minden mondatával, az letagadhatatlan, hogy a jelenlévők a lényegről beszéltek, és a valódi, legégetőbb problémákra hívták fel a figyelmet. A legfelemelőbb percek azok voltak, amikor Sándor Mária, a fekete ruhás nővér kérésére a tüntetés végén, a Szózat eléneklése után a tömeg néma csendben állt. Több tízezer ember állt mozdulatlanul a szakadó esőben, senki nem indult el hazafelé. Ki akarták fejezni, hogy valódi változásokat akarnak, békésen, összefogva erőt adnak egymásnak, és mindezt az erőt meg is mutatták.

Palkovics László oktatási államtitkár a tüntetés előtt okafogyottnak és fölöslegesnek nyilvánította a tüntetést, mondván, hogy a tárgyalóasztalnál kell megegyezni. Tüntetéseken tényleg nem lehet megállapodni, csak tárgyalásokon. A tüntetés azért kellett, hogy világos legyen: az érintettek már nem elégednek meg apró változásokkal. Nem elég az oktatási rendszer reszelgetése, hanem alapvetően új, jobb oktatás kell.

Túl kell lépni azon, hogy a kinyilatkoztatást nevezik egyeztetésnek, a bejelentést tárgyalásnak, az utasítást pedig megállapodásnak tüntetik fel. Egyenrangú tárgyaló felek között nem lehetnek tiltott témák. Egyik fél sem jelentheti ki, hogy „erről pedig nem tárgyalunk”.

A miskolci Herman Ottó Gimnázium nyílt levele rávilágított a tarthatatlan helyzetre. A gimnázium nevelőtestülete feltörte a pecsétet. Ami előjött, nem a lázadás szelleme, hanem az igazmondásé.

A szellem kiszabadult a palackból.

Bán Mihály megyei elnökhelyettes, Pedagógusok Szakszervezete

Hozzászólások

hozzászólás