Soha nem gondoltam volna, hogy egy Shakespeare-darabban a rendező az őrült ír muzsikát játszó Firkin együttes zenéjét fogja használni. Vándorfi László megtette, mert megérezte, hogy a Firkin nagyon „jól megy” a Hamlethez.
Ez azonban csak az egyik meglepetés a sok közül a Pannon Várszínház legújabb bemutatójában. Nem hiszem, hogy eddig sok rendezőnek eszébe jutott volna, hogy a dán királyfi tragédiáját feldolgozó előadásban énekelni és táncolni sem szentségtörés (Vári Bertalan remek koreográfiákat alkotott), hogy a királyi udvarban megjelenő vándorszínészek Arany: Walesi bárdok című költeményét adják elő, vagy hogy a király a királyi televízióban nyomja a propagandát (Készült Dánia kormányának támogatásával…). Az pedig végképp furcsa, hogy egy Shakespeare-tragédiát nézve többször is felnevet a közönség. Nem szeretném lelőni az összes poént, ezért itt abbahagyom a felsorolást.
Azt eddig is tudtuk, hogy Shakespeare örök, de hogy Hamlet a kortársunk, a tragédia szereplői pedig több mint négyszáz évvel a „megszületésük” után is hús-vér emberek, az ebből az előadásból derül ki.
A rendező dolgát megkönnyítette ugyan, hogy Nádasdy Ádám több mint húsz évvel ezelőtt újra lefordította Shakespeare remekművét, és ezzel közelebb hozta a XXI. század közönségéhez (azért nyomokban „felbukkan” az Arany-fordítás is), de a rendkívül élvezetes szöveg kevés lett volna egy jó előadáshoz. A felsorolhatatlanul sok ötlet mellett kellett hozzá a remek színészi játék (Szelle Dávid átlényegül a dán királyfivá, Egyed Brigitta ismét férfiszerepben bűvöli a közönséget Polóniusként, Koscsisák András királya és Pap Lívia királynője akár egy mai, bulizó, kokainozó újgazdag pár is lehetne, Egri Zsófia Opheliaként különösen a megőrülős jelenetben erős, Krámer György a megölt király szellemeként „mozogja el” mondanivalóját, és sorolhatnánk a többieket is), a kortalan jelmezek (Justin Júlia munkája), a Firkin zenéje mellé Kovács Attila kompozíciói.
A Pannon Várszínház Hamletjére minden középiskolai magyartanárnak el kellene vinnie a diákjait, ha azt szeretné, hogy megszeressék és élvezzék az irodalmat, a színházat.
És végül egy megfigyelés: az előadás lezárásaként Horatio, Hamlet barátja (Horváth Dániel) énekelt egy dalt, a közönség pedig a színészek utolsó meghajlásáig a dal ritmusában tapsolt, egy pillanatra sem lassult a nézők tenyerének mozgása. Ez jelent valamit.
Ez pedig egy Firkin-klip, csak azért, hogy lássák-hallják az olvasók, mennyire merész ötlet volt az együttes zenéjét beleapplikálni egy Shakespeare-klasszikusba.