Ott vannak a koncerteken és a közönségtalálkozókon. Tudnak egymásról és mindent tudnak róluk, akikért rajonganak. Az együttes balatonfüredi koncertjén is az első sorban ültek, sokan viseltek közülük egyentrikót, rajta a felirat: Alfától Omegáig – Zenével a hitért. Arról, hogy ez mit is jelent, képviselőjüket, Gazdag Lászlót kérdeztem, aki a közönségtalálkozók megszervezésének is aktív részese.

Gazdag László

– Civil társaság vagyunk, nem folytatunk gazdasági tevékenységet, amit csinálunk, az egyfajta „jószolgálati misszió”, amiről Benkő Laci szokott mesélni. Az elmúlt évtizedekben felépült egy mítosz, legenda, hit az Omega körül, mi ezt szeretnénk elmélyíteni az emberekben és segíteni nekik, hogy megtalálják a régi énjüket, az évtizedekkel ezelőtti emlékeiket. A nagy stadionok, sportcsarnokok után pár év óta templomi koncerteket is ad az együttes. Tudom, furcsa a párhuzam, de mégis, akár a régi kis klubokban, a templomokban sokkal bensőségesebb, meghittebb a hangulat. A zenészek közelebb kerülnek a szemekhez, és nemcsak egy nagy tömeget látnak, hanem arcokat. Nagyjából valami ilyesmiről szól ez az egész. Hogy az emberek boldogok legyenek, hogy segítsünk nekik visszatalálni a saját hitükhöz. Fontos leszögezni, hogy nem vallásról beszélünk, hanem arról a hitről, amely egyformán erősít mindenkit, és amitől kicsit jobb lesz a világ.

20160801_211132

– Sokat jártok Erdélyben, a Felvidéken…

–A határon túli koncerteknek mindig egészen más töltetük van, mint az anyaországban. Ott jövünk rá arra, hogy a helyieknek ez mennyivel többet jelent, mint egy sima rockkoncert. Nemrég Rimaszombaton, azt megelőzően pedig Kassán olyan volt a hangulat, ami tényleg maga volt a csoda. És persze a hatás oda-vissza érvényes.

– Ez adja az energiát és erőt, hogy ez a jövőre már 55 éves csapat még mindig színpadon áll, él és működik?

– Hadd idézzem Hobót, aki pár éve azt nyilatkozta, hogy Mecky az, aki több mint öt évtizede, sokszor megújulva és megújítva tartja nagyon magas szinten az Omegát. És ez tényleg páratlan, mert nagyon sok szólistára, együttesre emlékezhetünk, akik egyszer csináltak valami nagy dolgot, az tartott valameddig és utána soha többet. Az Omegának viszont legalább hat-hét olyan korszaka volt, amelyek mind emlékezetesek, mind nagyszerűek, mind megférnek egymás mellett, mind mások, mégis egy tőről fakadnak. Még a legutóbbi években is tudtak újat adni hozzá a szimfónia, rapszódia, oratórium trilógiával, és nagyon sok kreativitás, ötlet van még bennük, ha csak a készülő Testamentum lemezre gondolunk. Azt hiszem, az Omegát nagyjából ez különbözteti meg mindentől és mindenki mástól.

– Te ki vagy ebben a történetben?

– Egy egyszerű rajongó, aki az elmúlt tizenvalahány évben közel került az együtteshez személyesen, tök véletlenül. A 2004-ben elindult újkori folyamatosság egy új világot nyitott sokunk előtt. Elérhető lett mindenkinek az internet, közösségek szerveződtek, emberek újra egymásra találtak, és ez minden téren sok újdonságot hozott. Azóta alakult ki egy viszonylag aktív kör, akik Németország északi részétől Erdélyen át Moszkváig mindenhová elkísérik az együttest. Ez nekik is jóleső érzés, messzi tájakon ráfeledkezni arra a két tucat ismerős arcra, tudni, hogy ők ott vannak mindig velük.

 

Múltba zuhant nyarak fénye

Füred. Este. Szabadtéri színpad. Felhős, kicsit szitál. Izgulunk, ne mossa el. Várjuk, várom. Mióta is? Nem írom le, ijesztő. Keszthelyen volt. Nyár, szabadtéri színpad. Vajon megvan még? Szerelmes voltam. Az életbe, az első fiúmba. Az Omegába. Kóborba. Lemezborítók a lányszobám falán. A lemezjátszó Supraphon. Vicces, füles kofferban. Pepita szövet a hangszóróján. Hova lett? Fekete korongon a Tízezer lépés. De most itt. Teli a nézőtér. Velem egykorúak, sokan. Őszen, súlyfelesleggel, a szemükben furcsa fény. A múltba zuhant nyarak fénye. És jönnek. Benkő, Kóbor, Molnár, Debreczeni. Meg az újak, de nekem most csak ők. Hetven fölött és hetvenhez közel. „Az időrabló titkon köztünk jár, varázsköpenyében most is lesben áll.” Nem baj. Ez az este a miénk. Kóbor ugrál, szalad, ahogyan csak ő tud, botladozó lábakkal, mikrofonállványt lengetve. Pont mint akkor. Keszthelyen. Hetvenhárom éves. Ez nyilván tévedés. Mellettem fehér szakállas úr, nagymamakorú feleség. Időutaznak, látom. Szerelmesek újra. Az életbe, a nyárba. Vajon az ő jegyük hova szól? Melyik város melyik szabadtéri színpadára? Becsukom a szemem, csak a zene van. És a szövegek. Akkor csak éreztük, most már értjük is. Fontos mondatok, ma is aktuálisak. Sőt! Vastaps, ráadás, vastaps, ráadás. Állunk, táncolunk. Pont, mint akkor. Keszthelyen. A színpadfények kialszanak. Nehezen indulunk. Visszük magunkkal az ajándékunkat, tőlük. „Napot hoztam, csillagot, nézd a két kezem, nézd csak, hogy ragyog!” Jól jön majd sötétség idején.

sbe

Hozzászólások

hozzászólás