A legjobb oktatást Európának címmel rendezett konferenciát a hét elején a Friedrich Neumann Alapítvány a moldovai Kisinyovban, amelyen keletközép- és dél-európai oktatási szakemberek, politikusok, tanárok és diákok vettek részt. A tanácskozás egyik meghívott előadója Kész Zoltán veszprémi független országgyűlési képviselő volt, akit arról kérdeztünk, politikusként és pedagógusként – hiszen „civilben” tanár – milyen tapasztalatokat szerzett.

– A résztvevők elsősorban azt vitatták meg, melyek a legjobb módszerek, gyakorlatok, amelyek az oktatás területén a különböző országokban az elmúlt pár évben megvalósultak, milyen kihívásokkal kell szembenézni, és mi az, amivel egymást segíteni tudják – mondta Kész Zoltán. – Számomra ugyanakkor a legszomorúbb tapasztalatot az jelentette, hogy most már olyan országok is lehagytak bennünket, amelyek 10–15 évvel ezelőtt még Magyarországra jöttek ötletekért.

– A magyar oktatási rendszer ebben a mezőnyben ön szerint most hol helyezkedik el?

– Engem tulajdonképpen meglepett, hogy meghívtak a konferenciára, hiszen ami a magyar oktatásban ma zajlik, az nem éppen követendő példa. Lehet, pont azért is hívtak, hogy elmondjam, milyen utat nem szabad választani. Ám úgy gondoltam, nem azért megyek, hogy csak rosszat mondjak az országról, ezért pár mondatban összefoglaltam a jelenlegi helyzetet, beszéltem a központosításról, a szegregációról és azokról az elmúlt öt-hat évben végrehajtott intézkedésekről, amelyek a hetvenes évekbe viszik vissza a magyar oktatást. Emellett azonban elsősorban a saját elképzeléseimről, vízióimról beszéltem, ezek jobban illeszkednek a konferencia céljához, tehát hogy megoldásokat találjunk a 21. század kihívásaira.

– Milyen elképzelések, víziók ezek?

– Amikor az Egyesült Államokban tanultam és tanítottam, igen nagy hatással volt rám az ottani, aktív állampolgárságra építő oktatási szemlélet, amely erőteljesen megjelenik már a közoktatásban is. A diákok beszélnek, vitatkoznak a közélet dolgairól, projektmunkákban vesznek részt. A mostani konferencián is több jó példával találkoztam, amelyek az aktív állampolgárságra készítenek fel, lengyel és litván előadók számoltak be például arról, hogy általános és középiskolásoknak is oktatnak már gazdaságtudományt, egyszerű, mindennapi témákkal. Ha nálunk is lenne, lett volna ilyen oktatás, akkor talán kevesebben estek volna a devizahitelek csapdájába. De az aktív állampolgársághoz szükséges a demokrácia oktatása is, hogy legyenek működő és jogosítványokkal rendelkező diákönkormányzatok, diákparlamentek. A kilencvenes években és a kétezres évek elején még viszonylag jó volt a helyzet ezen a területen, például abban az iskolában, ahol én tanítottam, nagyon aktív volt a diákönkormányzat, és a véleményét figyelembe is vették. Most azonban ezt nem látjuk, pedig még Romániában is működik aktív diákparlament. Ez az egyik vízióm tehát, hogy az aktív állampolgárságra való felkészítés helyet kapjon a közoktatásban, a másik pedig a digitális tudás. Ma már nem tudjuk a jövőre felkészíteni a gyerekeket, hiszen nem tudjuk, mit hoz a jövő, rohamosan változik a világ. A digitális tudás megszerzésével azonban bármit megtanulhatnak, elérhetnek. Magyarországon ugyanakkor még az ehhez szükséges eszközök sincsenek jelen az oktatásban, pedig például Litvániában és Észtországban már tableteket használnak az iskolában a diákok és a tanárok is. A megoldókészséget kellene növelni a gyerekeknél. Tudjanak vitázni, csapatban dolgozni, kiállni magukért, szerintem ezek a fontos kompetenciák. Szándékosan használom a kompetencia kifejezést, hiszen volt erre a kétezres években egy jó kísérlet, amelyet eltöröltek. Számomra Magyarországon emellett még az is egy cél, vízió, hogy visszahozzuk a korábbi iskolai autonómiát.

– Ezzel szemben most az iskolák működtetésének lehetőségét is elveszik az önkormányzatoktól. Mi a véleménye erről?

Amikor elmondtam, hogy ez történik Magyarországon, nem is akartak hinni nekem. Akár úgy is fogalmazhatnék: ellopják az önkormányzatok vagyonát azzal, ha elveszik az iskolákat, amelyekre sokat költöttek. Vagy miért alkalmas iskolafenntartásra egy egyház, egy önkormányzat pedig miért nem?! Teljesen abszurd az egész helyzet. A konferencián az iskolafenntartással kapcsolatban is hallottam jó ötleteket, Litvániában például a svéd és az amerikai modellt ötvözték, majd bevezették az úgynevezett voucher rendszert. Ebben nem az iskolát támogatja a fenntartó – azaz az állam –, hanem a családokat, és rajtuk keresztül jut el a pénz az iskolákhoz. Jól működik a szisztéma és sokat javult az oktatás minősége, amire nagyon büszkék.

– Mit tanulhatnánk még másoktól?

IMG_2685 Sokat beszéltünk a választás szabadságáról is. Nemcsak az iskolaválasztás szabadságát értem ezalatt, hanem a tanár szabadságát, hogy megválaszthassa, melyik tankönyvből tanít; a diák szabadságát, hogy eldönthesse, milyen tantárgyakat és hogyan tanuljon; valamint a szülő szabadságát, hogy beleszólhasson a gyermeke oktatásába. Azt látom, hogy a szomszédos országokban már rájöttek arra: az oktatás egy szolgáltatás, ahol igenis lehetnek elvárásai a szülőknek is. Ha van egy jó kimeneti rendszer, ahova el kell jutni, akkor azon belül mindez megvalósítható. Értem én, amit a kormány gyakran hangoztat, hogy egyenlőséget akarnak az oktatásban, de ezt nem úgy kellene megvalósítani, hogy aki a legjobban teljesít, azt lehúzzuk a legrosszabb szintjére, hanem hogy a rosszabbul teljesítő iskolákat húzzuk fel a jókhoz. Nagy kérdés persze, hogy mi egy oktatási rendszer célja: az, hogy hülyén tartsa a diákokat, vagy – és ezt látni sok országban – versenyképes fiatalokat bocsásson a munkaerőpiacra. Nálunk szerintem óriási problémák lesznek a közeljövőben.

– Melyek a főbb tapasztalatok, illetve milyen feladatok elé állítják önt a konferencián hallottak?

A legnagyobb gondot mindenütt az jelenti, hogy sok fiatal külföldön képzeli el a jövőjét, Nyugaton vagy az Egyesült Államokban. Már felsőoktatási intézményt is ott választanának, kevés az olyan egyetem a régióban, amely meg tudná tartani a diákokat. Moldáviában például a tovább tanulni szándékozó fiatalok 95 százaléka akar külföldre menni. Elöregedő társadalmakat látunk, ugyanakkor egyre erősebben jelentkezik a képzett munkaerő hiánya. Ez már Veszprémben is tapasztalható, ahol nemcsak betanított munkásokra, hanem mérnökökre is szükségük lenne a cégeknek. Sokat beszélgettünk a konferencián, én Gintaras Steponaviciustól tanultam a legtöbbet, aki két ciklusban volt oktatási miniszter Litvániában. A lengyel résztvevőktől szintén sokat tanultam, holott ők épp arra panaszkodtak, hogy az ő jelenlegi kormányuk is kezdi átvenni a magyar „vívmányokat”. Tanárként és szakemberként – hiszen tizennégy évig tanítottam –, valamint az itthoni kollégákkal beszélgetve elég jól látom a problémákat, ezért képviselőként az a célom, hogy olyan törvénytervezeteket, -módosításokat nyújtsak be, amelyek hatására az oktatási rendszer a 21. századi kihívásokra készíti fel a diákokat, nem pedig a múltba viszi vissza őket. Ebben segítenek a konferencián hallottak is. A másik tanulság, hogy ne szégyelljünk másoktól tanulni, vegyük át a működő modelleket! Szomorú és döbbenetes is ugyanakkor, hogy ezeknek egy része már nálunk is létezett, kezdő tanárként 1997-ben több olyan nemzetközi konferencián is részt vettem, ahol megtanultuk, mit is jelent a kompetencia alapú oktatás, mi az, hogy aktív állampolgárság, kezdtek ismertté válni a nyugati szellemiségű oktatási rendszerek, aztán egy tollvonással mindent megszüntettek. Most pedig újra meg kellene tanulni ahhoz, hogy 21. századi lehessen az oktatásunk.

M. D.

Hozzászólások

hozzászólás