Litvániából hazafelé jövet határozom el, hogy elmegyek az egykor volt koncentrációs táborba. Késő este érkezek Varsóba a kis litván város, Kaunas felől, ahol ragyogott a nap, és ahol két folyó fogta közre az életet, ahogy ők mondják, az anyafolyó és az apafolyó, a balti állam legjelentősebb folyamai.

Amikor a varsói utcákon sétálok az éjjeli vonatra várakozva, ami majd Krakkóba visz, különös viselkedést észlelek magamon. Azt képzelem – vállamon és hátamon súlyos csomagjaimmal –, hogy egy menetben lépdelek. A sötét utcákon halad a menet, oldalvást katonák kísérik, és méretéhez képest valószínűtlenül, szinte némán kúszik a pályaudvar felé. Behunyom a szemem, próbálom meghallani a léptek zaját. A csoszogást, a kopogást, a kis kocsik kerekeinek zötykölődését az utca kövén. Majdhogynem sikerül. Aztán az állapotból, amivel már kezdek megbékélni, kiránt a jelenben létező város: a fényeivel, zajaival lüktető polisz, amely éppúgy épült félelemre és talán örömre is, mint minden ember alkotta vidék. Vagy csak az ember, aki sétál, vetíti ki magából, amit érez? Mi mozgatja valójában? Mi járja át ízületeit, szalagjait? Mi lüktet benne, mi löki előre az úton, amit a magáénak hisz? És mi volt ez az előbbi érzés, ez a néma embertömeg alkotta menet az üresség felé?

Az éjjeli vonaton zötykölődök, nem teherben kuporodok, hanem egy fülkés, plüssüléses vagonban ülök, néha elnyom a fáradtság. Ki tudja, merre járunk. Csak valahonnan nagyon belülről és messziről érzékelem, és arra jutok, hogy ez kiszámíthatatlan valójában: hogy állomás, nyílt pálya, állomás. Ekként vihették őket is, ebben a kiszámíthatatlan tempóban, erre gondolok. Hunyorítok kifelé az ablakon, hogy talán valami ilyesmit láthattak a deszkák között, amikor hajnal hasadt, és még számukra is felderengett valami kis fény.

Hajnalban érkezek Krakkóba. Átevickélek egyik állomásról a másikra. Dermedt ködben kaszáló fényszórók, ocsúdik az élet, aztán minden bizonnyal éberré válik, s megkísérel felejteni. A főpályaudvarról indul a vonatom. Nézem a város lengyel nevét, Oświęcim, valahogy nem akarom a lengyeleknek kimondani németül, hogy Auschwitz, beteges szemérmesség, hiszen mit számít ez már, próbálkozom szépen, szépen?, kiejteni a nevet: Oświęcim. Megveszem a vonatjegyet. Két órát fogok utazni, szerény kis vonat, sok helyen megáll. Erdőkön át suhanunk. Nézem a fákat. Fiatal fák, ezek semmiképp nem lehetnek a szemtanúk. Viszont könnyen lehetnek szemtanúi a szemtanúknak. Akárcsak én. Meredten nézek, és annyit látok, hogy a szerelvény léghuzata borzolja a fák sárgás leveleit. Szeptember vége van.

Szürkébe hajló, borult az ég, amikor leszállok a vonatról. Rajtam kívül még néhány hátizsákos turista igyekszik megtalálni a tábor felé vezető helyes irányt. Hosszú séta. Több mint két kilométer közel nyílegyenes ösvény. Sok száz látogató várakozik a tábor előtt, a belépés ingyenes, átvilágítás, elektromos biztonsági kapuk, csomagok nélkül lehet csak bejutni. Olvasom, hogy körülbelül 700 ezer látogató érkezik egy évben. Naponta tehát kétezer. Körülnézek. Már most majdnem annyian vannak. Csoportok, végeláthatatlan emberáradat. Megrettenek. Nem erre számítottam. Magányosan szerettem volna lenni, csendben, egyedül feldolgozni, amit látok. Valójában egyáltalán nem is a látványért jöttem. Egyszerűen csak itt akartam lenni ezen a helyen. Itt létezni kicsit. És talán imádkozni. Bocsánatot kérni, kapni, adni, megbocsátani. Magamon kívül lépdelek a tábor összes végtelen talpalatnyi földjén. Lehetetlen vállalkozás. Valószínűleg itt nem kell, nem szabad, nem lehet semmit sem akarni. Itt nem működik semmi működés, ez egy időn kívüli hely, egy zóna, amely olyannyira üres, hogy nincs meg benne az az egyetlen kis hely sem, ahol egy pici remény pislákolhat. Aztán amikor kilépek a nincsből, a semmiből, akkor látom, hogy ez mégsem így van. A tábor előtti fasorban a túlélők gondolatait elbeszélő táblák állnak. Az élet memorandumai a halál ellenében, mintegy útravalóul. Szinte mindenki végigmegy a fasoron, aki a táborból kilép.

A táborról csak egyetlen fényképet készítek, kintről, a kerítéseken túli sarkáról. Végigsétálok a nyílegyenes úton. Felszállok a krakkói, a budapesti, a veszprémi vonatokra. Mellettem a jól ismert táj szalad. Fény, árnyék, fény. Közeledek hazafelé.

Buvári Tamás

Hozzászólások

hozzászólás