Le kell szokni a cigiről. Az érsebész figyelmeztet, hogy több helyen is érszűkület van a bal lábamon. Le fogják vágni, ha nem hagyom abba a dohányzást.

Egyelőre csökkenteni tudom csak, az sem könnyű, és ismerkedem a különféle leszoktatási módszerekkel.

A szuggesztiós gyógymód nálam nem vált be.

Tizennyolc éves koromig bepisiltem éjszakánként. Pedig jó gyerekkorom volt, szép családban nőttem fel, szerettek a szüleim, testvéreim. Én is szerettem őket. Senki nem értette, mitől van ez a rendellenesség, hacsak a háború miatt nem. Édesanyám természetesen orvoshoz is elvitt. Egy idős, szemüveges ideggyógyászhoz jártam kezelésre az SZTK-ba. Fel kellett feküdnöm az ágyra, és a doktor úr a mutatóujját az orromhoz közelítve azt mondta: „Most behatolok a tudatodba.” Minden másnap mentem hozzá. Legszívesebben röhögtem volna a kezelés alatt, de fegyelmeztem magam. „Egészséges vagyok, nem pisilek be!” Ezt kellett ismételgetnem elalvás előtt. Persze, ugyanúgy bepisiltem. Az orvos is látta, hogy tehetetlen, egyszer csak szólt, hogy ne jöjjek többet.

A gimnázium után két egyetem közül választhattam: a vegyipari és a műszaki közül. Az előbbi itt, Veszprémben, az utóbbi Pesten volt. A döntés előtti vasárnap anyám sétálni hívott. Szokatlan volt az invitálás, anyám nem szokott sétálni, nem volt rá ideje. Tíz évet húzott le három műszakban – a háztartás és négy gyerek mellett –, hogy legyen egy minimális nyugdíja. Most viszont sétálni hívott a városba és beszélgetni: „Fiam, amilyen jó eszed van, felvesznek ide az egyetemre. Ugye, foglalkoztat, mi lesz a pisiléssel?” Mondtam, hogy igen. „Hazulról járhatnál be, és nem kellene félned.” De én nem akartam vegyész lenni, és a távolabbi jövőre is gondoltam már: ha nem sikerül megszabadulni ettől a bajtól, megnősülni sem tudok, családom sem lesz.

A műszakira jelentkeztem. Felvettek. A kollégiumba is. Az elsők között érkeztem, hogy földszinti ágyat kapjak. Ha mégis baj történne, ne áztassak el senkit. Ám mindössze kétszer pisiltem be az egyetem alatt, akkor sem vettek észre semmit a szobatársak, reggelre eltüntettem a nyomokat. Radikális gyógymódot alkalmaztam: ebéd után ittam az utolsó pohár vizet. Pedig akkor már sportoltam is. Az edzéseken, versenyeken izzadtam, szomjas voltam, de nem ittam folyadékot. Így éjjel nem volt mit kipisilni. És megtanultam éberen aludni. A második évben már felébredtem a vizelési ingerre.

Azt hiszem, a cigarettával is így kell elbánnom, nehogy levágják a lábam. Bár mit várjak még az élettől hetvenöt évesen? 

Domján Gábor

 

Hozzászólások

hozzászólás