A lakosság 37 százaléka, csaknem négymillió ember a létminimum alatt él Magyarországon. Ferge Zsuzsa szociológus, ismert kutató szerint, ha hosszabb trendet nézünk, akkor egyértelmű az elszegényedés és az egyenlőtlenségek növekedése.

De hát nem kell szakembernek lenni ahhoz, hogy érzékeljük, az embereknek általában nincsen pénzük. A közmunkás nettó 55 ezer forintot keres havonta, a diplomás közmunkás legfeljebb egy tízessel többet. Ebből tessék megélni, családot eltartani. Ja, hogy vállaljon húzósabb melót, majd többet keres? Ne higgyük. Fizikai munkával, de bölcsészdiplomával vagy egészségügyi dolgozóként is ma legfeljebb minimálbér körüli összeget lehet keresni, amiből a munkaerőnek legfeljebb az egyszerű újratermelése lehetséges. Így aztán egyre lejjebb csúsznak a középosztályhoz tartozó családok is, miközben a politikai elit példának okáért urizál. Lehet, hogy ezt felemlegetni demagógia, de mindenesetre szemet szúr és bosszantó. Ennek ellenére valahogy csönd van, a szakszervezetek is ülnek a babérjaikon.

Mégis, hogyan lehet a szegénységet méltósággal és ideg-összeroppanás nélkül elviselni? Például úgy, hogy az ember megbeszéli önmagával, hogy az állatok is szegények, nem kell okvetlenül harácsolni, szaporítani a vagyont, hiszen ismerjük a koldus történetét, aki mire a tengerparton ülve végiggondolja, hogy mit csinálna a halom pénzzel, amit fáradságos munkával megkereshetne, rájön, hogy lógatná a lábát a tengerbe. Ettől megnyugszik, mert most is azt teszi.

Nyugat-Európában divatba jött a fiatalok körében „lassabban”, státusszimbólumok nélkül élni, kevesebbet dolgozni, ugyanakkor többet olvasni, művelődni, tanulni, barátkozni, társas életet élni, szóval lazítani kicsit, nem okvetlenül törtetni. Az egyik svájci lap bemutat néhány ilyen fiatalt, egyikük egy bizonyos Mirjam Müller például elmeséli, hogy 12 ezer svájci frankért vett egy használt kisbuszt és kétezer euró további beruházással berendezett benne egy pici lakást hat négyzetméteren, van ágya, mosdója, főzőlapja, hűtője, asztala, széke, laptopja. Másra nincs is szüksége. Jó időben kiül a busz lépcsőjére és napozik, olvas, zenét hallgat. Azt mondja, semennyi pénzért nem adná a szabadságot, amivel ez a mobil életmód jár. Ha akarja, akkor egy cirkusz parkolójában dekkol, ha meg gondol egyet, akkor megáll valahol a mezőn, vagy egy ismerőse udvarára húzódik be. A szociális munkásnő éves büdzséje 15 ezer svájci frank, ami ottani viszonyok között minimális, magyar számadatokkal ne is próbáljuk összehasonlítani. Aki nálunk négy és fél millió forintot keres egy évben, az már igen gazdagnak számít. Egy másik svájci lány, Mira Gisler pedig az újság beszámolója szerint kiadta a kétszobás lakását egy évre. Összepakolta a legszükségesebb holmiját egy hátizsákba és elindult világot látni. Alan Frei 32 éves zürichi közgazdász, egyetemi tanár pedig úgy döntött, 230 tárgyra redukálja minden ingóságát, többek között így próbálja megőrizni a szabadságát, mobilitását. Nem akar röghöz kötött lenni, de a hitelek, anyagi elkötelezettség, s ebből következően a munka rabja sem. Ha netalán borozni hívja a barátait, akkor megkéri őket, hozzanak magukkal poharat is.

Ezeknek a fiataloknak az életfilozófiája is azt a változást tükrözi, amit célszerű lenne átgondolni másoknak is. Ideje lenne felhagyni ugyanis azzal, hogy a haszonelvűség prizmáján keresztül szemléljük a világot, mert dögrovásra van ítélve az a civilizáció, amelynek tagjai elfelejtenek élni és csupán harácsolásra rendezkednek be. Arról nem is beszélve, hogy fenntarthatatlan a javak mérhetetlenül igazságtalan elosztása. Utóbbinál nem annyira Svájcra, mint inkább Magyarországra gondolok. A gazdasági szereplőknek, a munkáltatóknak is engedniük kell az extraprofit hajszolásból. Be kell látniuk, hogy nem vághatnak zsebre minden hasznot, mert az óriási elégedetlenséget, veszélyes folyamatokat vált ki. Egyszerűen tarthatatlan, hogy embereket dolgoztassanak teljes munkaidőben a létminimumnál kevesebb pénzért. Ma Magyarországon minimum nettó százezer forintot kellene keresnie annak, aki napi nyolc órát dolgozik, hogy szűkösen, de megéljen. Már hallom is az ellenérveket, hogy akkor csődbe mennének a cégek. Ugyan, legfeljebb mérséklődnének az indokolatlanul nagy bérkülönbségek.

Vannak ugyanis pozíciók, amelyeket irgalmatlanul megfizetnek már Magyarországon is. A szegénység elleni küzdelem világnapján ezzel kapcsolatban egy gondolat vigasztalhat, hogy pénzzel még senki sem tudta megszerezni a gondolkodás képességét. Bár az is igaz, hogy gondolkodás nélkül is egészen jól elvannak némely gazdagok. Minél kevesebbet gondolkodnak, annál jobban érzik magukat. Mégsem hiszem, hogy ez lenne a világ bajaira a megoldás. Sőt.

 

A szegénység elleni küzdelem világnapjává 1992-ben nyilvánította az ENSZ közgyűlése október 17-ét. Magyarországon 1996 óta emlékeznek meg róla. A világnap gondolata eredetileg egy nincstelenségben felnőtt francia katolikus paptól, Joseph Wresinskitől származik. Ötvenéves volt, amikor gyermekkori emlékeinek hatására megalapította világmozgalmát, amelynek ma már világszerte vannak követői. Sajnos, akik legtöbbet tehetnének a szegénység ellen, legfeljebb ezen a napon vagy karácsony táján tesznek valamiféle gesztust. Holott nem látványos könyöradományokra, hanem alapvető paradigmaváltásra lenne szükség a világban, be kellene látni, hogy a másikat mindenáron legyőzni akaró vadkapitalizmus nem tartható fenn, mert bedönti az egész civilizációt és kiszipolyozza az embereket, akárcsak a természetet. Új konszenzusra, a gazdasági fejlődés újraértelmezésére lenne szükség világszinten. A javak mérhetetlenül igazságtalan elosztása, az emberek égbekiáltó esélykülönbségei, a leszakadók számának növekedése nemzetközi feszültséggel fenyeget. Lásd például az Európa felé megindult migránsáradatot.

Hozzászólások

hozzászólás