Meghívást kaptunk Dániába a nyolcvanas évek elején, és a dánok egy vadonatúj Volkswagen mikrobuszt ajándékoztak az intézetnek. De benzint nem adtak hozzá, azt nekünk kellett kigazdálkodni a napidíjból. Üres zsemlén és kútvízen éltünk, hogy haza tudjuk hozni az autót.

A határőrök nem néztek jó szemmel bennünket, hiába voltak rendben a papírjaink és kifogástalan az ajándékozási szerződés. Azért egy Volkswagen mikrobusz az nem Barkas. Szúrta a szemüket. Nyugati rendszámmal nem engednek át, szereljük le a rendszámtáblát – közölték. Ekkor derült ki, hogy a dánok nem adtak szerszámokat az autóhoz.

Volt egy Victorinox zsebkésem. A főnököm egy életen át szekált miatta. Minek egy gyenge nőnek zsebkés? Kit akarok ijesztgetni? Először is, nem voltam gyenge, és nem akartam ijesztgetni senkit, de megtanultam apámtól, hogy a zsebkés igen hasznos az embernek. És lám, a főnököm most ezzel szereli le a rendszámtáblát. Én meg a táskámba süllyesztem, mint különlegesen becses útipoggyászt.

Másnap jelentéstétel a megyei tanácson. A főhivatalnok elvtárs rezzenéstelen arccal hallgatja lelkes beszámolónkat, majd megkérdezi: És honnan volt annyi devizátok, hogy benzint vásároljatok? A Victorinox kinyílt a retikülömben, de az amúgy végtelenül lojális főnököm is majdnem nekirontott.

Egyébként az ország összes gyermekvédelmi intézetének igazgatóját és örökbeadást intéző munkatársát is meghívták a dánok. A szegediek farmotoros autóbuszával mentünk. Nagy cécóval fogadtak, még az igazságügyi miniszter is megjelent a tiszteletünkre. Világéletemben untam az ünneplést, de most jólesett. Igaz, kivételezett voltam: egyágyas szobát kaptam, amit senki nem értett. Lázasan találgatták az okát, pedig csak egy kis figyelmesség állt a hátterében. A tolmácsnőnek valahogy tudomására jutott, hogy levették az egyik mellem.

A mikrobuszt hálából kaptuk, mert a Kádár-rendszer Magyarországán én voltam az első, aki állami gondozott gyerekeket örökbe adott Dániába. Többségük „mozdonyszőke” cigánygyerek volt, de akadtak enyhén fogyatékosok is, sőt, néha nem is csak enyhén! A dánokat ez cseppet sem zavarta, mert előítélettől mentesek, elfogadók voltak a más bőrszínűek, a testi-szellemi fogyatékosok iránt – akik nem kellettek itthon senkinek.

Leveleztem, tárgyaltam, telefonáltam, kilincseltem, udvaroltam. És hazudtam is, ha kellett, és lefolytattam az összes eljárást, beszereztem a szükséges engedélyeket. Egyesek hisztériáztak, fenyegetőztek, de nekik az volt a dolguk, nekem meg az, hogy ne lehessen belekötni, törvényes legyen minden egyes örökbeadás.

És jó helyre kerültek Dániában. Két év múlva már meg sem ismert egyikük. De nem bántam, mert azt jelentette, hogy beilleszkedett.

Domján Gábor

Hozzászólások

hozzászólás