Jókora réti csiperkét találtam a Szamár-dombon. Vastag húsú, ánizsillatú, lemezei halvány rózsaszínűek és tökéletesen épek. Mint felfordított tál, már messziről fehérlett a fűben, és több hószín foltocska villant körülötte. Ebből következtettem, hogy csak gomba lehet, és nem napszítta kő csalja meg a szemem vagy kirándulók szemete. Szaporáztam a járást, gumicsizmában ez nem könnyű, s már csak azért drukkoltam, hogy a gomba ne legyen kukacos. Nem volt. A „folyásban” – kissé barnuló testtel – levágott példányok is hevertek. Az előttem járó nyilván nem hitte el, hogy finom, ehető gombát talált ilyen mennyiségben. Először megörült, aztán elbizonytalanodott, végül megijedt. A legszebbet szerencsére nem bántotta.

De nem is erről akarok beszélni, hanem a bátyámról, aki egy másfél kilós vargányára bukkant a farkasgyepűi erdőben nyolc évvel ezelőtt. Lefényképezte és beküldte a megyei laphoz egy rövid szöveg kíséretében. Ám lelőhelyként a szülőfalunk erdejét jelölte meg.

Nem tudom, megmozgatta-e a gombászok fantáziáját a hír, és átkutatták-e – átkozódva – a kislődi erdőt, mindenesetre a bátyám csalódott volt, mikor a polgármesteri hivatalban, ahol a kegyes csalással eldicsekedett, nem méltányolták lokálpatriotizmusát.

Domján Gábor

Hozzászólások

hozzászólás