Huszonöt év elteltével végre megvalósulhat egy álom: hamarosan korszerű állatmenhely építése kezdődik meg Veszprémben. Egy rendes otthon képe körvonalazódik a rajzasztalon, ahol az elkóborolt, elárvult, kitett négylábúak esélyt kaphatnak a gyógyulásra, a testi-lelki megerősödésre és arra, hogy idővel szerető családba kerüljenek.

Első nekifutásra ötven kutya és tizenöt–harminc cica elhelyezését tervezik megoldani a jelenlegi menhely szomszédságában fekvő területen. Önkéntesek küzdenek negyedszázada azért, hogy az össznépi felelőtlenség terhét méltóbb körülmények között cipelhessék tovább a vállukon.

Sigmond István, a veszprémi állatkert korábbi igazgatója, jelenleg az Otthont az Állatoknak Alapítvány kuratóriumi elnöke mesélt arról, miért tartott mindez ennyi ideig és mi ad reményt, hogy idén végre eljussanak a kivitelezésig.

Sigmond István: Az állatvédelem igazából arról szól, hogy ne „termeljen” a társadalom gazdátlan kutyákat, cicákat, hogy aztán majd nagy közösségi ráfordítással kelljen őket megmenteni, gazdához juttatni

Sigmond István: Az állatvédelem igazából arról szól, hogy ne „termeljen” a társadalom gazdátlan kutyákat, cicákat, hogy aztán majd nagy közösségi ráfordítással kelljen őket megmenteni, gazdához juttatni

Az alapítványt 1993-ban Tóth Miklósné, Nóra kezdeményezésére az egy évvel korábban megalakult Állatvédő Egyesület Veszprém hozta létre azzal a céllal, hogy adományokat gyűjtsön a veszprémi állatotthon megépítésére. Hosszú idő alatt, 2008 végére gyűlt össze annyi pénz, amivel már el lehetett indulni. Elkezdtük keresni a megfelelő helyet. Leginkább elhagyott gazdasági épületek felújítására gondoltunk, de mindenhol akadályokba ütköztünk. Akkor határoztunk úgy, hogy megpróbálunk a város gyepmesteri telepének közelében földterületet vásárolni és „zöldmezős” beruházásként megvalósítani a tervünket. Ez se volt egyszerű, végül mégis találtunk egy 1,86 hektáros, több darabból álló ingatlanegyüttest, csak épp civil szervezetként nem szerezhettünk rá tulajdonjogot.

Teltek-múltak az évek, kérelmek és beadványok vándoroltak a hivatalok útvesztőiben, míg 2012–2015 között az önkormányzat – áthidalandó a tulajdonszerzéssel kapcsolatos problémát – megvásárolta a kiszemelt ingatlanokat. A vételárat, valamint a tetemes eljárási költséget az alapítvány fizette ki a számláján összegyűjtött pénzből. Megtörtént a földrészletek egyesítése, az önkormányzat minden ezzel kapcsolatos előírást végigzongorázott, a közgyűlés pedig az építési szabályzat tavaly nyári módosításával jóváhagyta a terület hivatalos rendeltetését, így oda csakis állatmenhelyet lehet építeni. Az októberi közgyűlésen végül arról is döntés született, hogy a termelésből elsőként kivont fél hektárra az alapítvány földhasználati jogot kapjon. Ennek bejegyzése már folyamatban van a földhivatalnál. Hetek, de még gyakrabban hónapok múltak el sokszor eseménytelenül, mert a bürokrácia malmai lassan őrölnek és az évek során a jogszabályi környezet is számos alkalommal változott. Mostanra azonban túllendültek a holtponton.

Ha ezt előre láttuk volna, talán mégis inkább más megoldást keresünk, de ez már csak utólagos okoskodás – szúrta közbe beszélgetőpartnerem.

Miért csak fél hektárt vesznek használatba, amikor az egész terület ennél jóval nagyobb?

Azért, mert annak a földvédelmi járuléka, plusz a talajvédelmi, térképészeti és egyéb kiadások 3–4 millió forintos költséget jelentenének, így viszont 1 millióból kijön.

Optimista becslés szerint mikorra fogadhat állatokat az új menhely?

Én ebben az ügyben már annyiszor voltam optimista, de most végre tényleg látni az alagút végét. Az építési engedélykérelmet egy hónapon belül szeretnénk beadni, onnantól a labda a hivatal térfelén pattog. A kerítéshez nem kell engedély, azt hamar elkezdhetjük, és talán a közművekre való rácsatlakozás is megoldható 2–3 hónap múlva. A „papírgyártás” hosszú évei alatt sajnos sok támogatónk lelkesedése és hite megfogyatkozott, így a bizalmi hátteret, ami nélkül nem működhet egy ilyen önkéntes vállalás, újra kell építenünk. Akiknek fontos az állatmentés ügye, személyi jövedelemadójuk 1 százalékának felajánlásával, kétkezi munkával, de eszköz- és alapanyag felajánlással is sokat tudnának segíteni. Reméljük, hogy így lesz!

 

Adója 1 százalékát így ajánlhatja fel

Kedvezményezett: Otthont az Állatoknak Alapítvány
Adószám: 18913316–1–19

Az egyesület jelenlegi menhelyén 9 kennelben legfeljebb 10–12 kutyát tudnak elhelyezni, rajtuk kívül mindig van jó néhány cica lakójuk is. Egy részmunkaidős főállású gondozó és számos önkéntes gondoskodik a magukra maradt állatokról. A körülmények jó szándékkal se mondhatók ideálisnak, ők mégsem adják fel. Etetnek, almoznak, sétáltatnak, orvoshoz cipelnek, zsákba kötött kölyköket, csontra fogyott, bántalmazott ártatlanokat mentenek, megszelídítik a vadócokat, befogadó gazdákat keresnek nekik. A fizetség? Hálatelt pillantások a sokat szenvedett kutyusok szemében, ölbe hajtott, simogatást váró szőrös buksik, végül pedig az elengedés, ha sikerül olyan gazdát találniuk, ahol a védencük teljes és boldog kutya/cicaéletet élhet.

Sokszor éri az állatmentőket az a vád, hogy nem ugranak mindig és azonnal minden telefonhívásra. Hiszen ez a dolguk – morognak az emberek, egy percig se gondolva végig, hogy a menhelyek lehetőségei végesek. Nincs elég hely, nincs elég pénz (hiszen kizárólag adományokból tartják fenn magukat), nincs elég ember, és aki van, az is a szabadidejét áldozza erre a munkára. Magyarországon jelenleg több tízezer négylábú él ilyen-olyan otthonokban, jó esetben ideiglenes befogadóknál. Mi lenne, ha az állatvédők egyszerre csak azt mondanák, elég, nem bírjuk tovább és rászabadítanák védenceiket a városokra, falvakra? Természetesen nem tesznek ilyet, de azért nem árt magunkban tudatosítani, hogy a problémát nem ők, hanem a felelőtlen állattartók idézik elő.

Régen a kóbor, gazdátlan állatokat egyszerűen agyonütötték. Ma már humánusabban is meg lehet szabadulni tőlük, de az altatás is pénzbe kerül és érzelmileg is nehezen elfogadható. A gyepmesteri telepeken is – ezek régen a „halálsorral” voltak egyenlők – csak végső esetben élnek vele, Veszprémben legalábbis ritkán fordul elő. Igyekeznek a hozzájuk kerülő ebeket mielőbb a menhely oltalmába helyezni, ha pedig telt ház van, kivárják, míg egy–egy kennel felszabadul.

A probléma gyökere a felelőtlen állattartásban leledzik, a szemlélet megváltoztatása pedig szinte reménytelen, mert az üzenet pont azokhoz nem jut el, akiknek változniuk kellene. A fölösleges szaporulatot az ivartalanítással lehetne megelőzni, a pénzre hajtó szaporítókkal szemben hatékonyabb hatósági fellépés kellene, a hamar megunt „ajándék kutyusok” tömeges utcára kerülésének csak a felelős szülői gondolkodás szabhatna gátat.

Az állatvédelem igazából arról szól, hogy ne „termeljen” a társadalom gazdátlan kutyákat, cicákat, hogy aztán majd nagy közösségi ráfordítással kelljen őket megmenteni, gazdához juttatni. Aki pedig ennek a belátására nem képes, legalább a következmények anyagi terhét viselje, hiszen a szemétszállításért, a szennyvízkezelésért is fizetni kell. Miért gondolja bárki is, hogy pont egy élőlényt dobhat el ingyen, minden költséget és gondot másokra hárítva? – mutatott rá egy meghökkentő párhuzammal Sigmond István arra, hogy a felelősségvállalás terén még sokaknak lenne tanulni valója.

Kérdése a levegőben maradt, nyomasztóan és megválaszolatlanul.

Hozzászólások

hozzászólás