Ezt a mondatot a szomszédból hallom, épp abban a pillanatban, amikor eldöntöm, hogy tehetetlenségemben kiírom magamból az alábbi történetet – amelynek persze még sehol sincs a vége.

Tavaly kezdődött. Csopaki családi házunkat nyaralóépületek veszik körbe. Ezek irányából az év tíz hónapjában nem hallunk életjeleket. A fennmaradó kettőben – június közepétől augusztus 20-áig – is elviselhető a környék: zsákutcában lakunk, a szomszédaink, a hátsók kivételével, csendesen pihennek. A mögöttünk lévő házban hétvégente óriási és hangos bulik vannak, amelyekből semmit sem érzékelünk, mert csak a fürdőszobaablak nyílik arra.

Szóval tavaly április–május körül az egyik népszerű csopaki étterembe új menedzser érkezett, vele a barátnője, aki az étteremben a jobbkeze, valamint a kutyájuk, Hektor. A pár természetesen reggeltől estig a falu túlsó felén álló étteremben tevékenykedett, de esténként, úgy fél tizenegy felé elvitték Hektort sétálni.

Egy-két hét múlva elmaradhattak a séták. Hektor, a farkaskutya a nap huszonnégy órájában egy kennelbe zárva várta szörnyen elfoglalt gazdáit. A várakozást megunva előbb csak nyüszített szomorúan, majd keserves ugatásba kezdett. Kezdetben pár órát ugatott, aztán fél napokat, majd rátért az egész napos csaholásra és vonyításra, amely miatt egy idő után berekedt, de rekedten is folytatta.

Párommal úgy két hónapig tűrtük, majd ő egy reggel átsétált a szomszédba az elfoglalt menedzserekhez, és megpróbálta emberi módon, azaz normális hangon, nyugodtan elmondani nekik, mennyire zavar bennünket a kutyájuk folyamatos csaholása. Az ebtulajdonosok megígérték, hogy rendszeresen sétáltatni fogják Hektort, amiből persze csak pár alkalom lett, utána az állat számára maradt a kennel és az ugatás.

Tanakodtunk, mi legyen a következő lépés. Írtunk egy levelet az önkormányzat illetékesének, amelyben vázoltuk a helyzetet. Amikor a párom a hivatalban járt, megtudta, hogy egy másik szomszéd is írt nekik az ügyben (pár nappal később visszavonta a feljelentését). Egy hét múlva kijött egy hivatalnok a helyszínre, és megállapította, hogy Hektor csendben ül a kennelben. Persze, hiszen ott állt mellette a gazdája, és az eb társaságban csendben van, csak nagy magányosságában boldogítja a környéken élőket. A gazda viszont kissé idegesen kijelentette a hivatalnok jelenlétében, hogy a párom inzultálta a barátnőjét – amit nehezen tudok elképzelni, mert a párom egy higgadt, kulturált ember.

Így aztán minden maradt a régiben: Hektor csahol – hol órákig, hol egész nap, – mi pedig hallgatjuk. Az utóbbi egy hétben szinte folyamatos a kutyaugatás, de a nyaralók részéről semmilyen reakció nem hallatszik, kivéve az előbb elhangzott mondatot, amely természetesen pusztába kiáltott szó maradt, a kutya nem csendesedett el. A gazdája, ha nagy ritkán itthon van, és már ő sem bírja cérnával, idegesen ordibál vele, hogy hallgasson már el, ami pár órára hatással van Hektorra, de csak pár órára.

Itt tartunk most. Latolgatjuk a következő lépést: újabb hiábavaló levél a hivatalnak, bejelentés az állatvédők felé, rendőrségi feljelentés állatkínzás miatt? A szomszédaink talán azért tűrik csendben a folyamatos nyüszítést és csaholást, mert tudják, hogy a felsoroltak mindegyike csak macerával jár, rabolja az időnket, de eredményre nem vezet? Mit tegyünk? A következő kérdésekre sem tudjuk a választ: minek egy olyan embernek háziállat, aki egész nap nincs otthon, ha hazaér, akkor sem törődik a kedvencével”, csak üvöltözik vele?

Hozzászólások

hozzászólás