Az első világháború kitörésekor a franciák nemkívánatos személyeknek minősítették az ellenséges országokból éppen náluk tartózkodó férfiakat, és internálótáborokba zárták őket. Ebből az élményből született a Fekete kolostor, Kuncz Aladár erdélyi magyar író regénye. Május 3-án, kedden este Jeney Éva irodalomtörténésztől megtudtuk, hogy a fogva tartás helyszíne sem fekete nem volt, sem kolostor. Más kérdés, hogy az erődszerű kastély a vastag kőfalaival, az „óceánra néző” ablakaival így is félelmet keltett a kivetített képeken.

– Börtönszigetnek, munkatábornak, fogolytábornak, netán koncentrációs tábornak nevezzük? Van némi zavar az elnevezés körül – hangzott el a beszélgetés során a Dubniczay-palotában –, mert valamilyen elemet mindegyikből tartalmaz, de igazából egyik sem illik rá. E dilemmáról egy veszprémi köztéri alkotás jutott eszembe, amelynek felirata igencsak félreérthető.

Az emlékművet (Lugossy László szobrászművész alkotását) 2005-ben az MDF helyi szervezete emeltette közadakozásból, a polgármesteri hivatal támogatásával

„A II. Világháborúban Hősi Halált Halt
Veszprémi Polgárok Emlékére”.

A nemes szándék az volt, tudtam meg véletlenül, hogy a katonának behívott és a harcokban elesett veszprémieknek állítson méltó emléket a pártszervezet. Az egyetlen probléma, hogy ez nem derül ki a szövegből. A felirat inkább azt sugallja, hogy valakik megtámadták a várost a II. világháborúban, de polgárai ellenálltak és sokan életüket vesztették. Az ő emléküket kívánja megóvni a kőlap a feledéstől. Mint ismeretes, a polgári, azaz civil lakosság 1945-ben nem harcolt a városért, hanem elszenvedte a harcokat. Ebben az esetben viszont polgári áldozatokról beszélhetünk inkább, mint hősökről.

De a frontokon elesett veszprémi katonákat sem idézi meg a „polgár” szó, mert ez nemcsak városlakót jelöl, hanem egy társadalmi réteget is, márpedig lehet, hogy munkás vagy éppen agrárproletár volt az, akit kiparancsoltak a frontra. A 2. magyar hadseregbe például előszeretettel válogattak alsóbb néposztálybelieket és nemkívánatos (szociáldemokrata-, kommunistagyanús) elemeket. A II. világháború magyar katonáira úgy emlékszünk – a hazaérkezők vallomásai alapján –, hogy inkább áldozatok voltak, mint hősök. Annak biztosan örülnének, hogy megörökítették a nevüket, de hogy hősöket lássunk bennük, azt alighanem elutasítanák.

Jobban illenek rájuk Weöres Sándor sorai:

„A hegyszorosban megrekedt az éjfél,
vad tengerszemre hajlik ág-boga.
Ott áll a halvány szurokfáklya-fénynél
egy vérző talpú szegény katona.”

Persze, érteni vélem az utólagos nagyvonalúság okát: a politikai közbeszédben akkoriban a csapból is a polgár szó csöpögött, és hatással volt a felirat alkotóira, de a balsikerű fogalmazással talán éppen azok emlékét sértették meg, akik miatt az emlékművet emeltették.

Domján Gábor

Hozzászólások

hozzászólás