Apám annyira hiú volt, hogy öregségére visszaköltözött a szülőfalujába, mert nem akarta, hogy botozgatni lássák barátai, tisztelői. Sportos, egyenes tartású, hódító férfiként akart megmaradni az emberek emlékezetében.

Gyakran átsétált hozzánk, a szomszéd faluba. Én is meglátogattam, sokat beszélgettünk, túráztunk, gyalog és kerékpáron. Egyszer Keszthelyre is letekertünk, megfürödtünk a Balatonban, ettünk egy gulyást, estére otthon voltunk.

Már hazafelé nyomtuk a pedált, mikor se szó, se beszéd, apám váratlanul felgyorsított s faképnél hagyott. Épp egy faluba értünk. A templomtér tele ünneplő ruhás emberekkel. Apám leállítja a biciklit, hátrafordul, s amikor hallótávolságba érek, elkiáltja magát: „Kislányom, ha nem bírod a tempót, csak szólj és pihenünk!” Mindenki őt nézi, elismerő tekintetekben fürdik, míg én, a nyámnyila fiatal, csak szánakozó pillantásokat kapok.

Gratulálok a sikeréhez és megsúgom, hogy még nagyobb lehetett volna, ha úgy kezdi, hogy „szerelmem…”

A hiúságán végül nem esett csorba. Botozgatni senki nem látta. Megóvta tőle a szíve. 

Domján Gábor

Hozzászólások

hozzászólás