Szeretem az üzletek élelmiszer-akcióit. A pénztári sorban állást is könnyebben elviselem, ha úgy érzem, olcsóbban jutottam hozzá a narancshoz, paprikához, fagyasztott árukhoz. Tegnap is békésen kivártam a soromat. Előttem egy fiatal nő araszolt a pénztár felé, 2–3 éves kisfiával.

A fiúcska újra és újra a csokitojásokkal és húsvéti plüssökkel megrakott polchoz oldalazott. A tojásokhoz nem mert nyúlni, helyettük a polcrendszer fémvázát tapogatta. Az anyja párszor levette a kezét a polcról, s mutatta, vett már neki egy csokit. Egy kicsit, ami közel sem csillogott olyan szépen, mint a húsvéti tojás.

Vártam, mikor kezd nyafogni a gyerek. A szép barna fiúcska azonban különösen viselkedett: csak lesütötte a szemét, és egy időre elengedte a polcot. Aztán újra megfogta. Jó kis kereskedői fogás – mérgelődtem magamban. Teletömik a pénztárhoz vezető utat édességgel, aztán kínlódjanak a gyerekes anyukák! Az én fiam is így kívánt meg egyszer egy csokoládét, s mivel tudta, nem veszem meg neki, szó nélkül felkapta, és kimenekült a boltból.

Ezúttal nem így történt. A pénztárhoz érve kiderült, nemcsak a szép nagy csokitojást nem tudja megvásárolni anya és fia, de még a rizst, a tejet és a kis csokoládét sem. Merthogy a kártya nem az ő nevükre szól. Az anyuka hiába mondta, hogy nincs nála annyi készpénz, hogy ki tudná fizetni az árut, a pénztárosnő győzelemittasan kijelentette: márpedig akkor az itt marad. Mire kipakoltam az akciós áruimat a bevásárlószekérből, és felfogtam, mi történik, már elkéstem. A kis nő gyermekestül kifutott a boltból.

Hozzám igen kedves volt a pénztáros. Igaz, én készpénzzel fizettem, nem dobtam vissza a rohadt narancsot (jé, pont egy ilyen gurult ki a pénztárosnő lendületes lódítása nyomán a zacskóból, pedig milyen gondosan megválogattam őket), és nem reklamáltam amiatt, hogy a paprikának nem az akciós árát, hanem a másfélszeresét ütötte be. Igaz, ez az utóbbi dolog csak otthon derült ki, mikor átnéztem a számlát. Újabban mindig megteszem, mert az akciós áruim egy részéről általában kiderül, hogy nem akciós áron jutottam hozzájuk. De ilyesmiért nem megyek vissza reklamálni, hisz ki tudom én fizetni a teljes árat is, de hát én is szeretek jól járni. És nem akarok kimaradni a szép össznépi sportból, mikor az akciók láttán mindannyian elözönöljük az üzleteket.

Most azonban eltűnődöm azon: kinek is szabad csalni és kinek nem? De túl messzire nem merem vetni a tekintetem, maradok a kereskedelem körében. Mert ha belegondolok abba, hogy az adók megfizetésében, a hitelek törlesztésében, a pályázati pénzek fölmarkolásában ki csalhat és ki nem, akkor arra a következtetésre jutok: de jól is tette az én kétéves fiam, hogy olyan gyorsan eliszkolt az ellopott csokoládéjával. Mire megtaláltam (a társasházunk liftjében), a csoki nagy részét fölfalta, és boldogan mosolygott a csupa csoki képével.

Bárdos Enikő

Hozzászólások

hozzászólás