Rajz és írás mindig is összetartozott, a keleti kultúrákban a mai napig elválaszthatatlan. A nyugati modern művészet a kubisták és a dadaisták felszabadító hatására kezdett el betűket, egész szövegrészeket alkalmazni. A balatonfüredi Vaszary Galériában a közelmúltban megnyílt, Képbe zárt írások című kiállításon is láthatjuk, azóta már egész gondolatfalakat, provokatív szövegkonglomerátumokat építenek be munkáikba az alkotók.

Volt olyan idő is, amikor szavak helyett inkább a látvánnyal próbálták lelki rezdüléseiket kifejezni a költők. Az irodalom krízise? Vagy az egész szóközpontú civilizáció válsága? Vagy éppen ellenkezőleg, a szavak térhódítása a vizuális kultúrában? Az írás, mint kép, a kép, mint írás, megannyi izgalmas határeset. A füredi kiállítás kurátorai elhozták Esterházy Péter legendás munkáját is, az Iskola a határon című Ottlik-regény egy 57×70 cm-es lapra másolt változatát, amely ránézésre olyan, mint egy acélból szőtt lovagi sodrony. Páncél. Eggyé vált benne struktúra és gondolat. Bevezetés a szépirodalomba. Történt mindez kitartó elragadtatásból anno, Ottlik 70. születésnapja alkalmából.

Akárcsak az írók, a képzőművészek is a legkülönfélébb okból és módon vetődnek határterületekre. Vannak olyanok is, akik ott vertek tanyát, például a kollázskészítők és a konceptualisták. A betű, a szöveg lehet építőeleme, tartópillére a műnek, mint a konceptualistáknál (például az itt láthatók közül Joseph Kosuth), ugyanakkor lehet a szétesés, fáradtság, pánik vagy az öröm jele is. Személyes, objektíven megfoghatatlan élmény kifejezése (például Swierkiewicz). Gyorsírással jegyzetelt élet. A modern művészetben a betű funkciója kontextusfüggő a kelet-ázsiai kalligráfiával szemben, amely mindig, minden esetben szigorúan meghatározott tartalmat hordoz. Kelet és Nyugat találkozik valamiképpen ezekben a betűkben, piktogramokban, foltokban és körmölésekben.

Merthogy foltok is vannak itt a falakon (lásd Henri Michaux), absztrakt jelek, valami mélyebb, titkos jelentés hordozói. Lélektani improvizációk – szabadon kitalált és használt jelszerű betűk, objektív jelentés nélküli kalligráfiák. Asszociációk, görcsös, elragadtatott ritmusokkal írt, megfejthetetlen szövegek, az alkotó lelkiállapotának tükrei, a lelki rezdülések gyorsírásos jegyzetei.

Csupa nagy név: Esterházy Péter, Simon Hantai, Eugéne Ionesco, Joseph Kosuth, Lakner László, Maurer Dóra, Henri Michaux, Molnár Vera, Ország Lili, Swierkiewicz Róbert, Antoni Tápies, Günther Uecker és mások. Mégsem a nagy művészet nagy teljesítményei – ahogyan a megnyitón Barnás Ferenc író mondta. Ám nem lebecsülendő a szavak krízisétől eljutni a tiszta formáig. A kiállítás koncepcióját keresve ez a gondolat lehet a kapaszkodó. A másik meg, hogy igazából a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményéből válogattak a kurátorok. A 2015-ben Budapesten azonos címmel megrendezett tárlat itt és most további művekkel gazdagítva, kibővített formában látható augusztus 7-éig. Ezúttal magángyűjteményekből kölcsönzött alkotások egészítik ki, például Esterházy Péter már említett emblematikus műve, az egész kiállítás magva. Igaza van a kurátoroknak, az írásbeliségen alapuló értelmezési szokásainkat radikálisan megrengeti ez a tárlat, illetve nem is ez, hanem a 20. század egész kultúrája, amelyre a vizualitás térhódítása a jellemző, hogy a 21. századról már ne is beszéljünk. Lehet, hogy hamarosan tényleg múzeumba kerül a kézírás?

Hozzászólások

hozzászólás