A harmadik „vamos” (gyerünk!) után sofőrünk átvágott a szemben lévő sávba, és 70–80 kilométeres sebességgel megindult a szállodánk felé. A menetiránynak megfelelően, velünk szemben közlekedő autósok teljes nyugalommal fogadták taxink kamikázeakcióját, miközben halálfélelmünkben egymásba kapaszkodva röhögtünk az adrenalintól. Később kiderült, teljesen megszokott módon kocsikáztunk Bogotában, Kolumbia fővárosában.

Bogota_monserratrol

Korábban nem sokat tudtam a dél-amerikai országról: trópusi meleg és dzsungel, hegyek, drog- és kávétermesztés, meg persze Pablo Escobar, Shakira, Gabriel Garcia Márquez és néhány focista. Indulás előtt örömmel konstatáltam, hogy életemben először utazok olyan országba, ahol a magyar forint végre többet ér, mint a helyi pénzegység. Az öröm nem sokáig tartott, mert Bogotáról sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy olcsó.

Bogota_foter2

Legkevésbé a közlekedés, de persze csak a turistának, mivel a taxisofőrök szemrebbenés nélkül mondanak hajmeresztő árakat. Egy alkalommal két taxival jutottunk el a szállodától a Monserrate hegységhez, s míg társaink 27 ezer pesót, addig mi 127 ezret perkáltunk. Előre egyeztetni nem lehet, mert alkalmanként a sofőrök gondolnak egyet, s olyan útvonalon mennek, amely után felárat kérnek – nem mintha mi tudnánk, merre van az arra. Egy pénztárcakímélő jó tanács: ha Bogotában járnak, mindig az utcán intsenek le egy-egy szimpatikusabb taxit, mert ha telefonon rendelik, vagy ne adj’ isten megegyeznek a sofőrrel, hogy X óra múlva jöjjön vissza, akkor jön a felár.

Bogota_utca5

Maga a város feltűnően „amerikai”: az utcák déltől észak és keletről nyugat felé merőlegesek egymásra, nincs nevük, mert számozottak. Az épületek egy-két emeletesek, a belvárosban lakóházak, üzletközpontok és jó néhány felhőkarcoló is van. A város legvarázslatosabb részét a fő tér és azt ezt körülvevő La Candellaria alacsony és káprázatosan színes házai jelentik. Az utcácskákban régi tempolomok és épületek között barangolva vettem meg kedvenc szuveníremet, egy salvador kalapot, egy idős, valaha Jugoszláviából emigrált hölgy boltjában.

plaza_de_bolivar_katedralis

A fő téren, a Plaza de Bolivaron a kongresszus és az elnöki palota közé beszorulva áll Kolumbia impozáns főkatedrálisa, nem messze onnan a másik látványosság, a Nemzeti Aranymúzeum.

aranykutya vagott

A látogató Kolumbia és a bányászat történetével, az őslakos indiánok életével ismerkedhet meg és láthat tengernyi gyönyörű aranytárgyat, aranyszobrokat, ékszereket és eszközöket.

A már korábban említett Monserrate hegység a kötelező látnivalók egyike, a 3152 méter magas tetőre siklóval, drótköteles felvonóval vagy gyalog lehet feljutni – az utóbbit csak az igen edzetteknek ajánlom, nekünk még lefelé is kimerítő volt. A káprázatos panoráma megér minden fáradságot. Fenn egy 17. századi templom, éttermek és tarka boltok várják látogatókat, nagyon messzire elbarangolni azért nem ajánlatos, mert minden átmenet nélkül szeméttelepen találhatjuk magunkat.

Bogota_Monserrate4

És az éjszakák? Minimum egyetlen estét rá kell szánni egy salsabárra. Érdemes korán indulni, mivel az élőzenés helyek zsúfolásig megtelnek helyi fiatalokkal, s akinek már nem jut asztal, azt jószerével be sem engedik. A szórakozás nem olcsó, a belépő még rendben, de az italokat jóval drágábban mérik, mint idehaza. Az emberek rendkívül barátságosak és örömmel táncoltak velünk, turistákkal is, de csak salsát. Ugyanis itt szólhat bármilyen zene – rock vagy techno –, nem számít, mert itt mindenki salsázik. Buliból hazafelé mindenképp taxival kell menni, elkerülendő az úgynevezett nem biztonságos városrészeket. (Alapvetően egyetlen percig sem észleltünk, éreztünk valamiféle veszélyt). A helyiek azonban jóindulattal tanácsolják, arany vagy ezüst ékszert ne viseljünk, de legalábbis jól rejtsük el.

ajiaco

Kolumbia egyik legfontosabb exportcikke a kávé, az átmulatott éjszaka után kötelező egy csésze illatos feketekávét inni. Érdemes megkóstolni Bogota első számú ételét, az ajiaco levest is. Véleményem szerint ez az étel magában foglalja a kolumbiai konyha majd minden lényeges elemét: krumpli, kukorica, rizs, avokádó és csirke. Bárhol ettem a néhány ott töltött nap alatt, mindenhol ezek az alapanyagok, illetve a friss gyümölcsök köszöntek vissza. Meg kell hagyni, némileg csalódást okozott a kolumbiai gasztronómia, mert a legtöbb étel eléggé íztelennek tűnt, a magyar ételek jóval fűszeresebbek.

hangyaragcsa

Azt az elvet vallom, bárhol járunk a világban, meg kell kóstolni a helyi különlegességeket. Nos, mi lehet az, ami fekete, füstös, popcorn ízű, roppanós, de gyakran kell kipiszkálni a fogunk közül az alapanyag lábait? Bizony, a pirított hangya, amelyet – mint később kiderült – mára már inkább csak a turistákkal etetnek meg.

giron2

Ott-tartózkodásom második felében Bucamaranga városában jártunk, amely a fővárostól északra, de még mindig a hegyek között helyezkedik el. Olyannyira, hogy maga a repülőtér is a hegygerincen fut végig, s alatta a völgyben terül el a város. Akinek van rá lehetősége, hogy a fővároson kívülre is ellátogasson, akkor Medellin – Pablo Escobar fővárosa – mellett én ezt ajánlanám.

Bucamaranga egyik külső negyede Girón, valóságos élő skanzen, utcácskáin megelevenedik a 200 évvel ezelőtti kolumbiaiak mindennapi élete. Mintha Márquez Száz év magányából lépnének elő az ismerős fehér, egy-két emeletes házacskák, a poros utcákon iskolai egyenruhában baktató gyerekek, a sarkon dinnyényi avokádót áruló nagypapa.

chicamocha1

A másik igazán kötelező látnivaló a Bucamarangától ötven kilométerre fekvő Chicamocha Nemzeti Park, a hegyek között kanyargó Chicamocha folyó mentén. A folyó két hegyvonulat között széles kanyont vágott, olyan látványt varázsolva ezzel, amely elkápráztat minden természetszerető embert. A hegytetőkön egy-egy turistaközpont épült a szokásos ajándékboltokkal, kisebb éttermekkel, de van itt strand is, lehet kajakozni, raftingolni, ejtőernyőzni is. A két központ között 6,3 kilométer hosszan drótköteles felvonó szállítja a látogatókat: az egyik oldalon leereszkedünk a folyóvölgybe, majd a másik oldalon felkapaszkodunk. Itt fogyasztottuk el a fentebb említett bizarr hangyarágcsánkat is. Visszafelé, lekésvén az utolsó „rendes” buszt, egy kedves iskoláscsoport kirándulásához csapódtunk, akiknek ezúton is köszönjük, hogy visszavittek a városba!

Tiger Szabolcs

Hozzászólások

hozzászólás