Most kell eldöntenem, hogy bátran szembenézek-e a voltrendszeri, kommunista, szocliberális, nemzetrontó, bolsevista múlttal, vagy maradok olyan hülye, mint eddig, és egyre-másra a jövőbe kémlelek.

A saját múltammal sem szívesen kokettálok, mert ahogyan így visszapillantok ifjúságom eseménydús napjaira, egyet s mást szívesen elfelejtenék. Nem is kéri számon tőlem senki, de ha netán mégis meg  kéne szellőztetni, hát annak nemcsak én nem örülnék, hanem azok sem, akik azokba a hírhedt Woodstock-típusú bulikba beszerveztek és manapság már tisztes nagypapák és nagymamák, akik visszafogott modorában okítják az unokákat.

Szerencsére nem a saját múltammal kell itten szembenéznem, hanem másokéval. Mondhatom, hogy ez jóval kényelmesebb. Mostanában egész apparátus dolgozik (a saját adópénzemen) azon, hogy tisztábban lássam a múltat. Hogy belekukkoljak valakik titkaiba, szennyesébe, tisztességébe, vagy csak úgy – semmi haszon fejében – lássak már valami kompromittálót. Sajnos azt kell mondanom, hogy az ilyen-olyan feltáró bizottságok munkáját igen nagyra becsülöm, de közel sem érdekel a végeredmény annyira, mint gondolják azok, akik bogarásznak, megszellőztetnek, kiszivárogtatnak, bosszút állnak, visszarúgnak, röhögnek egymáson, ködösítenek, mellébeszélnek. Kivétel esetleg a brókerbotrány, amit már csaknem elfelejtettem a nemzeti konzultációs kérdőív kitöltése közben.

Itten mindenkinek van múltja, és ez kezd kibontakozni a ködből, de közlöm tisztelettel, én már marhára edzett vagyok: az egyik fülemen be, a másikon ki. Mert nap mint nap a jövővel kell szembenéznem, s töredelmesen bevallom, még a jelennel sem birkóztam meg. Napi pitiáner dolgaim vannak, a jövőbe látásom meg a pénztárcám tartalmáig ér.

Hozzászólások

hozzászólás