Na, most aztán aktuális Kosztolányi kínríme: „Halálhozó/találkozó”. Csomagküldők, postások járnak hangyaszorgalommal a házakhoz, ki kesztyűben, ki kesztyű és maszk nélkül. Hozzák a nyugdíjat, a megrendelt élelmiszert és más cuccokat. Lehet, hogy velük érkezik a vírus is?
Nehogy már ez legyen a banánhéj, amin elcsúszunk! Érdekes, hogy ezt a lehetőséget nem zárta ki a hatóság. Vagy igen, csak nem tudunk róla? Ha reggelente hőmérőzik, vagy tesztelik őket, mielőtt elkezdik a kézbesítést, akkor nem szóltam semmit. Egyébként ez se lenne elegendő, mert ők se tudhatják, hogy a lakosságból ki fertőz és ki nem. Uff, még mi magunk se! Mindenki gyanús.
Halálhozó találkozó. Sok ilyen kínrímet, vagy kancsalrímet, csacsi rímet, rímjátékot, paródiát írt Kosztolányi: „Fölkelni reggel, rágni régi zsemlét./Inkább a nemlét!” Vagy: „Ki nem ölel,/lelket öl el.” „Őzike, őzik-e?” „Itt az ágytál, melyre vágytál.” „Szeretnék szerelmes lenni Lolába,/de félek, hogy kilátszik a lólába.” „Esztéta, érzi a vesztét a”, „Csodálkozol a kokainistán/s nem érted?/Gondolkozzál az okain is tán –/s megérted!”. Napestig lehetne sorolni.
Előfordul, hogy hirtelen nagyon aktuálissá válnak egyes művek. Például Abe Kóbó regénye, A dobozember. A doboz elkészítésének a leírásával kezdődik, amibe belebújhat az ember, ha tiltakozásul ki akarja vonni magát a társadalomból, és ilyen dobozzal a testén mászkál. A dobozlények a hetvenes években nyugtalanítóak lehettek, légpuskával rájuk lőttek, kaviccsal megdobálták őket azok, akikből érzéseket váltottak ki, de persze a tömeg már akkor is közömbösen elment mellettük, ahogyan a hajléktalanok mellett szokás. Ma ilyen dobozokkal a fejükön mászkálnak az emberek Kínában, New York-ban a szupermarketekben, a metrón, és senki rájuk sem bagózik, a biztonsági őrök nem lőnek, mert hasonló, talán kevésbé merész, de nagyon kreatív védőfelszerelést viselnek mások is. Szinte mindenki úgy néz ki, ahogyan korábban mondjuk a bankrablók. Pár hét alatt megváltozott az utcai dresszkód.
Csalánba nem üt a ménkű. Reggelente frissen tépett csalánból készült teát iszunk, Kő Boldizsár (Péterfy Gizi fia) Facebook bejegyzésének hatására. Tényleg összetéveszthetetlen íze van, és mennyi mindenre jó! (Interneten elolvasható.) Boldi szerint a csalánteaíz a legmélyebb az egész világon! Ezt írja: „A színe malachit zöld, ragyog, akár egy féldrágakő, azt várnád, az íze csípni fog, akár az élő növény, de nem! Zamata, amint nyeled – az első kortyot forrón és szigorúan csukott szemmel, kell inni –, szétárad benned, és talán a földhöz hasonló valamit felhoz a mélyből. Tud valamit ez az íz, ami lent zajlik láthatatlanul a talpunk alatt. Ez a földalatti világ, mely minket is éltet, a növények is belőlük nőnek, éppen olyan számunkra, mint az isteni világ, láthatatlan!” Aztán vicces csattanója lesz ennek a beírásnak, mert Boldi szerint a csalánnak sok nitrogén kell, ezért a kerti macskatemetőjük halmain burjánzik… Emiatt hálával gondol Ilu néni macskáira, akik életüket adták az ő csalánteájáért.
Hát nem is tudom. Nálunk is vannak csalánosok a virágoskertben meg a konyhakert szélén is. Direkt meghagytam őket, mert a korábbi években csalánlével permeteztük a növényeket, nagyon hatásos tetvek ellen. Fogalmam sincs, mit rejthet Gaia anyánk, mi lehet a csalánosunk alatt, mert csak öt éve költöztünk ide, de azóta már mi is eltemettünk egy cicát, a háromlábú Cilikénket. Az ő sírján egyelőre kövirózsa nyílik.
Meghalt Turányi Gábor építész, akinek egyik kedvenc helyemet köszönhetjük Veszprémben, a Vass László Gyűjtemény épületegyüttesét.
„…a veszprémi vár bejáratánál, a tűztorony és a kapu között, a várfalhoz tapadó, régi iparosházak összekapcsolásával jött létre az az aura, aminek képzeletbeli központja inkább a szűk falakon kívülre, a zöldellő udvarba került. Rusztikus kőlapok, gyep, apró térkijelölő mellvédek Pán Márta hatásos plasztikájával, rövidke sétány és egy eldugott medence csobogóval: mindez a szó szoros értelmében is természetesen kapcsolja az újat a várfal történelmi környezetébe. És persze belül Vass László kortárs gyűjteménye, ami egy-egy üvegfelületnél ki-kiköszön”– írja a nekrológban Torma Tamás az ÉS április 3-i számában. Turányi Gábor csak 72 éves volt. Herenden ő tervezte a Porcelániumot és az újbudai Allee mögötti színes Simplon udvar lakóépületét, amiért 2010-ben Pro Architectura díjat kaptak fiával, Turányi Bencével. A Kopaszi-gát revitalizációja talán a legismertebb munkája. Azok közé a derűs, nyugodt építészek közé tartozott, akik nem fakivágással kezdik az építést. Beengedte a fényt, a természetet az épületeibe, és épületeit kivitte a természetbe. Ezért szeretjük és gyászoljuk.