Átállt a világ online üzemmódra. A veszprémi egyetemen pénteken doktori védést tartottak online, a legkülönfélébb technikákkal, Facebookon is lehetett kérdést feltenni. Ember legyen a talpán, aki a különféle bejelentkezéseket összehangolja! És a tanár összehangolja. Sikerélmény ebben a katasztrofális helyzetben.

Egy percre én is boldog vagyok, ameddig nézem-hallgatom a belgrádi spontán szolidaritási klipet a földrengés sújtotta Zágrábbal. A Parni Valjak rockzenekar Zagreb ima isti pozivni (Zágráb hívószáma változatlan) című számát nyomatják ezerrel a sötét belgrádi lakótelepen. Villanyt gyújtanak sorban a lakók, de nem rendőrért kiáltanak a csendháborítás miatt, hanem énekelnek, táncolnak az erkélyeken. „Hívj fel, hogy halljam a hangod!” – énekli Aki Rahimovszki, és ez nem egyszerű szerelmes üzenet a jugoszláv háború ismeretében. Arra gondolok, ha harminc évvel ezelőtt kikapcsolt volna az ország minden undok, mérgezett hírforrást és ráállt volna a rockzene és a költészet hullámhosszára, lehet, hogy most boldog emberek lennénk, nem csak egy percre.

De hát mi a boldogság? Az általános definíció szerint szubjektív jóllét. Hogy elégedett vagyok azzal, ahogyan az életem folyik. Hogy úgy érzem, érdemes élni. De nekem fontos az is, hogy rendben legyen a világ, ne csak bennem, hanem körülöttem is. Ehhez képest azt látom, hullik szét a világ, a közösségek, a családok. Ha húsz-harminc évre le is áll ez a romlás, sőt ellenkező irányt vesz, utána beüt a krach. Hogyan lehet ezt kibírni? Megalkuvással? Hogy úgy jó, ahogy van? A filozófusok, próféták szerint megelégedni azzal, ami van, sokkal fontosabb, mint többet szerezni valamiből, abból, amit akarunk. Hararinál is erről olvastam.

Most én megelégednék a mandulavirágzás szemlélésével. Időm mint a tenger, de éppen szakad a hó. Most még a mandulafáért is aggódhatok nem csak a pesti négy fal közé zárt unokámért, a fiamért, lányomért. Akárhányszor jó ebédet főzök, vagy most, hogy kenyeret sütök, rájuk gondolok. Hogy küldhetnék belőle? Sehogy.

Egyébként azon kapom magam, hogy ráálltam „felveszem, leteszem, kiszedem, beveszem, levetem, elviszem, leszedem” üzemmódra. A szobafestéssel járó nagy felfordulás pont ennyire ad lehetőséget, átcuccolni egyik szobából a másikba, aztán vissza.

Annak, hogy ezt a tevékenységet folytatjuk, általában értelmet szoktunk tulajdonítani” – írja Hamvas Béla. – „Ha megzavarnak benne, képesek vagyunk megharagudni, ha kifogásolnak, igyekszünk helyesen megtanulni… Mindez hallatlanul fontos. Irónia nélkül.” Hát én nagyon nevetségesnek találom magunkat, ha így belegondolok. Értelmes célt keresünk egy értelmetlen világban.

Hozzászólások

hozzászólás