Húsvét. Szinte nyár. Tombol a kert, mint az őrültek, minden rázendített, a madarak, a fák, nyílik a tulipán, nárcisz, nyomul a pünkösdi rózsa. Sürgős nekik nagyon – imádom őket! De ez a tavasz valahogy mégsem tud közel jönni hozzám. 

Nem tudok igazán örülni neki. Hiányoznak a gyerekek. Anyukám halott, ez az első húsvét nélküle. A szomszédék még időben egyesítették a családot, tőlük vidám labdapattogtatás hallatszik. Nálunk csend. Lehet meditálni a szenvedésről és a feltámadásról. Et resurrexit tertia die. És harmadnapon feltámadott.

Nem tudok figyelni az olvasmányokra. Legfeljebb az újságcikkekre. A hvg jó idézetekkel emlékezik Esterházy Péterre, aki április 14-én lenne hetvenéves. A három legismertebbet említik: „Bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá.”, „Földet vissza nem veszek!”, „Életre halálra olvasni, mert ez a legnagyobb emberi ajándék.” Esterházy kivételes ember volt. Ráadásul szeretetre méltó. Hiányzik egy ilyen nagy formátumú egyéniség a magyar prózából. Még jó, hogy Zalán Tibor itt van nekünk a költészetben.

A mind ez idáig megírott irodalom úgy borul a világ fölé, mint egy kupolaszerű konkáv tükör, és mintha az volna a dolga, hogy megőrizze a dolgok és az érzelmek egyenes kimondására való képtelenségünket” – írja Claudio Magris Duna című könyvében, amit mostanában olvasgatok régi otthonunkra, Újvidékre gondolva. Nem mindenben értek vele egyet. Jelentéktelen életműveket felnagyít, jelentőseket kihagy, de hát végül is ez az ő dolga. Szubjektív útleírás végig a Duna mentén: bejárja a településeket a forrástól a torkolatig. Szabadkára is elugrik, pedig a vajdasági magyarságnak ez a fellegvára legalább 70 kilométerre van a Dunától. Fehértemplomból kirándulgat, Bánátból egy bizonyos Anka néni kalauzolásával, ami talán megmagyarázza kicsit a látószöget. Már a fejezetcímre is megáll az emberben az ütő: „Szabadka, avagy a hamis dolgok költészete”. A szövegben aztán leszedi a keresztvizet a városháza szecessziós épületéről, „a csillogás, illetve a giccs mögé búvó általános értékhiányra” találna itt nagyszerű példákat Broch, az elhagyott zsinagógát Disneylandnek nevezi. Kamaszként én is ellenérzésekkel viseltettem Szabadka cikornyás épületei iránt, de ma már tudom becsülni a szecessziót, annak a halállal ölelkező, extatikus érzelmeket sem szégyenlő szépségét. Kamaszként túl patetikus volt és lehet, hogy tényleg hamis. Amikor messziről vagy dacból nézünk meg valamit, mint Magris Szabadkát, lehet, hogy éppen a lényege fölött siklunk el? Kosztolányit, Csáthot nem is említi. Csak bezavarnának a képbe. És most már Tolnai Ottó nélkül sem lehetne Szabadkáról komolyabban írni, de persze 1986-ban, amikor Magris arrafelé utazgatott, Tolnai még javában Újvidéken élt.

Magris ugyanebben a könyvében Herczeg Ferencre, mint Versec szülöttére is szán pár sort. Azt mondja: „Herczeg Ferenc, a ragyogó tollú, ugyanakkor felületes magyar író, aki nagy odaadással írta le a dzsentri mondén eleganciájú szenvedélyeit és a habkönnyű ábrándvilágát, s ezzel egy meglehetősen széles európai közönség kegyeibe került, szülővárosa, Versec asszonyainak ajánlotta 1902-ben A pogányok című regényét. A mű monumentális körkép, azt a harcot örökíti meg, amely a népek és vallások, a magyarok és besenyők, a kereszt és az avarok szent tölgye között folyt a magyar történelem hajnalán. A színes és patetikus regény megidézi a nomád besenyők Arany Hordáját, a puszta felől fúvó szelet, amely nem engedi a lelket az ég felé emelkedni, hanem keresztülűzi a síkságon s leírja a barbár népvándorlásokat, amelyek belevesztek a pannóniai-balkáni ködbe.” Na és a kipcsakok? Azért nagyon jellemző, hogy egy társadalomnak kik a hősei.

Vajon vissza tudunk-e majd szokni a szabadsághoz, ha véget ér ez a rémálom? Hogyan születik újjá a világ a járvány után? Mindent egészen elölről és másképpen kellene elkezdeni. Lassabban, a természetre és önmagunkra figyelve. Sokan, sokfelé fejtegetik a véleményüket. Ottó szerint a történelem azt mutatja, semmi nem fog változni, ahogy a korábbi nagy járványok és háborúk után is ott folytatta az emberiség, ahol abbahagyta. Mert az önzés, butaság és kapzsiság az ember szerves része. Én ennél optimistább vagyok.

Igazi békebeli vacsorát csaptunk Ottóval szombaton alkonyatkor, sonkát, kolbászt és tojást főztünk jó bácskaiasan, megsütöttem életem első fonott kalácsát. Jó lett, némi szépséghibával, mert a sodrást kissé elcsesztem, helyenként kinyílt. Villányi Shirazt ittunk hozzá. Nem adjuk meg magunkat a járványnak. Majd egyszer, ha az igazi halál szólít.

Hozzászólások

hozzászólás