A minap újból leszavazta a parlament az Isztambuli Egyezmény ratifikálását. Miért baj ez? Erről kérdeztük Kiss Katalin szociális szakembert, trénert.

Miért gond, hogy nem szavazta meg a parlament az Isztambuli Egyezmény ratifikálását?

Az Isztambuli Egyezmény ratifikálása egy átfogó, mindenre kiterjedő törvényi változást eredményezett volna, amely egyrészt erkölcsi megerősítést, a „gondoskodás érzését” közvetítené az áldozatok felé, másrészt prioritást élvezne az áldozatok biztonsága, harmadrészt a törvénybe való tényleges beemelése csökkenthette volna a bűnismétlést is. Egyfajta visszatartó erőt mutathatott volna a bűnelkövetők számára. Reményeim szerint az agresszorokat is segíthette volna, például indulatkezelési tréningre, terápiára kötelezhette volna őket a bíróság. De ezek már csak „volnák” csupán, jelentőségüket vesztették.

Mi a lényege az Isztambuli Egyezménynek?

Az egyezmény védelmet és megoldási lehetőséget adna az áldozatoknak, a kiszolgáltatott embereknek. A kapcsolati erőszak megelőzéséről és felszámolásáról ad iránymutatást, segíti a preventív munkát, szorgalmazza az erőszak visszaszorítását, és előtérbe helyezi az áldozatok megsegítését. Célja a mindennapjainkban fellelhető agresszió csökkentése. Az egyezmény ratifikálása megadná a törvényi kereteket azáltal, hogy a mindenkori kormány felelősséget vállal azok betartásáért, betartatásáért. Tovább bővülhetett volna például az OKIT által üzemeltetett krízisközpontok, menedékházak, átmeneti otthonok száma, kapacitása, folytatódhatott volna az érzékenyítés, a szakemberek felkészítése és nem utolsósorban a társadalmi szemléletváltás, amire nagy szükség lenne.

Azzal magyarázzák a döntést, hogy a magyar törvények jól szabályozzák a kérdéskört. Ez valóban így van?

Igen, vannak törvényeink, az új BTK-ban önálló tényállásként megjelent a kapcsolati erőszak, és létezik a megelőző távoltartás intézménye is, de azt gondolom, egy törvény akkor ér bármit is, ha azt alkalmazzák. A gyakorlatban az egyértelmű kapcsolati bűncselekményt is csak igen ritkán ismeri el a bíróság annak, a legtöbb esetben, ha egyáltalán továbblép az ügyészi szakból, legfeljebb könnyű testi sértésnek nevezik. Elmondom, én mit szeretnék, szerintem mi lenne a helyes! Az általam meghozott törvény ott kezdődne, hogy kapcsolati erőszak esetén nem az áldozatnak és a gyerek(ek)nek kellene menekülnie az otthonukból, hanem az agresszort emelnénk ki, ha nem az áldozatnak kellene bizonygatnia, hogy őt (a nyilvánvaló ellenére is) bántalmazzák, ha a rendőr/bíró/szakember nem azt kérdezné az áldozattól, hogy „mit csinált, hogy ez történt?”, ha harmonizálnák a törvényeket (rendőrség, szociális szféra, BTK), ha olyan érzékenyítő képzések jelennének meg a palettán, amelyek segítenék a felismerést. Ha a mindenkori országvezetés, a parlamenti képviselők egyértelmű, az erőszakot elítélő üzenetet küldenének és nem csak verbálisan, akkor talán elérnénk egyszer, hogy a társadalmi gondolkodás is megváltozna és az emberek, a saját kis közösségükben nem csuknák be a szemüket, vagy fordítanák el a fejüket bántalmazás esetén, hanem ők maguk is nyíltan elítélnék az agressziót. Ezeknek lenne visszatartó erejük.

Mit takar a kapcsolati erőszak fogalma, és kik ellen irányul a bántalmazás?

A kapcsolati erőszakot az különbözteti meg a legmarkánsabban minden más erőszakfajtától, hogy az követi el, akivel az ember intim viszonyban volt vagy van, vagyis akitől védelmet és megértést vár. Ide tartoznak azok is, amelyek akár az életközösség megszakadása, vagy létre sem jötte esetén tevőlegesen, az áldozat kárára megvalósulhatnak, mint például a zaklatás, a zsarolás, a megfélemlítés, a károkozás. A bántalmazás nemcsak fizikális lehet, hanem verbális, mentális, szexuális, gazdasági is, bár a szakirodalom általában nem teszi meg, én a szeparálást is a bántalmazások közé emelném. Véleményem szerint az érzelmi a legsúlyosabb (folyamatos megalázás), mert ott a sebek nem hegesednek be. A kapcsolati erőszak nemcsak a férj/feleség bántalmazását fedi le (ezért változott meg a családon belüli erőszak kifejezés), ide tartozik az idős rokon (orvosi kezelés elmulasztása) és a gyermek bántalmazása is. A gyermek akkor is sérül, ha nem ő a közvetlen áldozat, hisz a feje fölött zajlik minden, de az esetek egy bizonyos részében ő maga az áldozat, ilyen például a szexuális abúzus, amikor szintén a gyereket (sok esetben 10 év alatti) éri közvetlenül a bántalmazás, neki kell bebizonyítania, hogy megtörtént, sokszor elmeséltetve vele a „hogyant”, és a törvényeink szerint ezt követően joga van a szülőnek (hozzátartozónak) a további kapcsolattartásra! Ez egy nagyon összetett kérdés, hál’ istennek sokan nem tudják, hogy mit takar, milyen esetek fordulhatnak elő, és ez így van jól. Ám azok érdekében, akik testközelből ismerik a „bántalmazás” bármely formáját és a velük dolgozó szakembereknek ez égető probléma, amire megoldás kellene, hogy szülessen. Jó megoldás! Ez pedig nem fog másképp menni, csak úgy, ha a törvény-előkészítésbe bevonják a szakembereket, akik gyakorlati tapasztalattal rendelkeznek, más diszciplínák szakemberei (rendőr, nyomozó, ügyész, bíró, védőnő, pedagógus, óvónő, újságíró) pedig folyamatos érzékenyítő tréningen vesznek részt, hogy soha többet ne szerepelhessen az a bíró szótárában, hogy „a 12 éves kislánnyal szexuális kapcsolatot létesített”, mert egy 12 éves gyerek nem létesít szexuális kapcsolatot, egy 12 éves gyereket megerőszakolnak! A minap jelent meg az Indexen Cseke Balázs tollából egy írás, ahol hasonló szófordulattal él az újságíró, igen helytelenül, és annak ellenére, hogy én magam is jeleztem ezt az Indexnek és a cikk írójának is, mégsem javították. Ez szomorú és elkeserítő, éppen az előbb említett elvárható társadalmi gondolkodás miatt.

Az áldozathibáztatás is csökkenne vagy eltűnne, ha érvényes lenne nálunk az Isztambuli Egyezmény?

Nem, azonnal biztosan nem. Ahhoz, hogy társadalmi szinten megszűnjön az áldozathibáztatás, az szükséges, hogy az emberek egyértelmű és határozott üzenetet kapjanak minden irányból. Az előbb említett közjogi méltóságok mellett itt van nagy szerepe a médiának is. Ha egy országosan olvasott internetes újság felületén nem jelenhetne meg az a mondat, hogy „a vádlott szexuális aktust kezdeményezett, amire végül a lány beleegyezésével sor is került”, akkor, ha lassan is, de változást érhetnénk el! Ez bizony egy áldozathibáztató mondat, mert azt sugallja, hogy ő is tehet róla, hisz „beleegyezett”! Pedig egy ördögöt, egy gyerek nem tudja felmérni, hogy mi történik vele! Az áldozatok hibáztatása az egyik igen hatékony módja annak, hogy fenntartsuk a világ jóságáról és élhetőségéről alkotott hitünket, nem beszélve a saját jóságunkba és erkölcsi kiválóságunkba vetett hitünkről, mert a jó emberekkel jó történik, és a rosszakkal történik csupán rossz.

A törvényi szabályozáson túlmenően sok egyéb tennivaló is lenne a kapcsolati bűncselekmények megelőzésével összefüggésben. Mik ezek?

Talán az egyik első tennivalók közé tartozna, hogy megszüntessük a másodlagos viktimizációt, ami azt jelenti, hogy az áldozatnak a bűncselekményen kívül a hatóságok, illetve az ügyintézők nem megfelelő viszonyulását is viselnie kell. Vagyis, amikor a bűncselekmény vagy szabálysértés áldozata másodszor is áldozattá válik azáltal, hogy a hatóságok előtt újra és újra el kell mondania és át kell élnie a vele történteket, ezáltal újabb traumát elszenvedve, vagy például a bántalmazójával közös helyiségben kell várakoznia, esetleg nem bánnak vele kellő tisztelettel és empátiával. Tudtommal minden megyeszékhely rendőrségén van egy „kihallgató szoba”, ami fel van szerelve minden eszközzel, itt kellene történnie a meghallgatásnak egy pszichológusi végzettséggel rendelkező rendőr mellett. Ez gyerekek esetében talán még fontosabb! A többszörös viktimizálódás okozta sérüléseket nagyon nehéz kiheverni, feldolgozni! A kapcsolati erőszakkal foglalkozó különböző területekre vonatkozó törvények harmonizációjára is égetően szükséges lenne, hogy a rendőrnek ugyanaz jelentse a bántalmazás, mint a szociális szakembernek. Sokkal több fórumra lenne szükség, ahol az áldozatok ventilálhatnának, ítélkezés nélkül meghallgatást találnának. Ahhoz, hogy valaki ki tudjon lépni egy bántalmazó kapcsolatból, életveszélyben kell lennie, vagy nagyon erősnek, hiszen a kapcsolatban eltöltött idő alatt az agresszor mindent elkövet, hogy megsemmisítse őt. Sok esetben a kilépést követően lenne szüksége arra, hogy támogatást kapjon, ugyanis ez a legveszélyesebb időszak. Említettem már az érzékenyítő tréningeket az áldozattal kapcsolatba kerülők számára. Nagyon fontos (lenne), én most többek között ezzel foglalkozom. 2018-ban részt vettem egy EFOP-os pályázat szakmai anyagának a kidolgozásában, ami a jelzőrendszeri tagok részére készült, most a gyakorlati csoportos foglalkozások zajlanak. Látom a csoportozás során, milyen rácsodálkozással figyelik egymást a különböző területen dolgozó kollégák, gyakran választ kapnak a fel sem tett kérdéseikre. Sokkal több ilyen foglalkozásra lenne szükség és szélesebb kört kellene felölelnie. A szociális szférát jól ismerőként, abban évtizedekig dolgozóként a szakemberhiányt, a szférában dolgozók helyzetét is meg kell említenem. Nincs, vagy csak nagyon kevés eszköz van a kezünkben. Kollégáim sem erkölcsileg, sem anyagilag nincsenek megbecsülve, túlterheltek. A szociális szféra a szükséges rossz, ez szűrhető le a mindenkori felső vezetés és a társadalom hozzáállásából. Nem ismerik a munkánkat, illetve csak azok, akik valamilyen okból kifolyólag kapcsolatba kerülnek velünk. És hát nem mindenki elégedett, ez igaz, de nekünk csak a hatályos törvények között szabad mozogni, illetve az is elégedetlen, aki az egyéni játszmájába nem tud bevonni bennünket. Pártatlannak kell maradnunk, csak így tudjuk az áldozatok és a gyerekek védelmét biztosítani. Sok kollégával vagyok kapcsolatban, tudom, hogy mekkora szükség lenne a szupervízióra úgy általában is, de most, a covid alatt erősen ajánlott lenne. Minden területen megnőtt a feladat, a kapcsolati erőszakok száma is emelkedett. A járványhelyzet, az összezártság miatt eszkalálódik az erőszak, az agresszor is feszültebb, mint átlagosan, hisz megszűntek a társadalmi kapcsolatai, tartania, viselkednie sem kell, az áldozat pedig ott van kéznél a nap 24 órájában. Normál kapcsolat során is problémát okozhat a home office, hisz feszültebbek az emberek, de egy alá/fölérendelt viszonyban, mikor a bántalmazó célja minden esetben a hatalom kézben tartása, bizonytalanná válik az egyébként is labilis egyensúly. Az agresszoroknak általában alacsony a stressztoleranciájuk, a frusztráló helyzetekre dühvel reagálnak. Így a kollégáim számára is kimerítőbb a mostani helyzet, a mentális támogatásra nekik is nagy szükségük lenne.

Hozzászólások

hozzászólás