Szombaton, november 5-én lesz A Bunkerrajzoló ősbemutatója a Pannon Várszínházban. Likó Marcell-lel, akinek az élettöredékeiből készült a darab, ennek apropóján beszélgettünk. Remek ötlet volt a Pannon Várszínház részéről A Bunkerrajzoló színpadra állítása. Géczi János könyve a Vad Fruttik énekeséről és kortársairól rajzol portrét, az előadásban sok Vad Fruttik-szám hangzik el.

Likó Marcellt és a Vad Fruttikat sokan ismerik és szeretik, már csak miattuk is hatalmas érdeklődésre tart számot a produkció, amelyet Veszprémen kívül Budapesten is láthat a közönség – és minden valószínűség szerint a társulat több városba is elutazik majd vele. Marcival azután ültünk le beszélgetni, hogy belenézett A Bunkerrajzoló próbájába.

Milyen érzés, hogy az életedet a színpadon látod?

Csak ültem a nézőtéren és izgultam. Fura érzés és nagy megtiszteltetés. Harmincnyolc éves leszek, és színpadon láthatom a saját élményeimet. Nem olyan rég még az ingyenkonyhán dolgoztam, most meg itt egy előadás, amely az általam elmesélt történetekre épül. Bevillantak emlékképek, például a színpadon lévő mászóka láttán megpróbáltam felidézni, milyen volt a mászóka a házunk előtt és hányszor estem le róla.

Azt nyilatkoztad, a drog kinyitott benned egy kaput, amelyen át megérkezik az őszinteség. Könnyen megnyíltál Géczi Jánosnak is?

Amikor elkezdtük a könyvet, már két éve ismertük egymást Jánossal. Annak idején meghívta a zenekart a Pannon Egyetem egyik rendezvényére, ott találkoztunk először. Mikor kiderült számomra, hogy ő nemcsak egyetemi tanár, hanem József Attila-díjas költő is, megkérdeztem tőle, megmutathatom-e neki a szövegeimet. Ettől kezdve rendszeresen találkoztunk és segített azok javítgatásában. Ez már eleve egy intim szellemi kapcsolatot jelent, ezért később nem volt nehéz megbíznom benne, illetve magamról beszélni. Legalábbis azt hittem, hogy nem lesz nehéz, de időnként megviselt a dolog, mert olyan érzéseket kavartak fel bennem ezek a beszélgetések, amelyeknek a létezéséről nem is tudtam.

Mikor hagytad abba a drogozást?

Tizen-egynéhány éve. Főként azért, mert rosszul lettem tőle. Így üzent a szervezetem, hogy köszi, elég volt, vagy akkorra jutottam el oda, hogy nekiálljak feldolgozni a gyerekkoromat, nem tudom. Mondjuk, nem sok dalszöveget írtam beállva, a drogoktól inkább az élményt kaptam. Akik sosem éltek ilyesmivel, azoknak nehéz elképzelniük, milyen újdonságot nyújthatnak ezek a szerek, miközben az illegális és a legális drogok, lásd alkohol, cigaretta, nyugtatók, ugyanazt a célt szolgálják: a fogyasztóik jól akarják magukat érezni. Én nem hiszek abban, hogy emiatt, vagy bármilyen más, deviánsnak beállított magatartás miatt bárkit is stigmatizálni szabadna, holott ennek épp az ellenkezője történik: magukat szentként beállító emberek mutogatnak ránk, miközben ők is ugyanazokat a köröket futják persze, csak titokban. János hasonló témájú könyvének, a huszonöt évvel ezelőtt megjelent Vadnarancsoknak legfőképp az a tanulsága, hogy a társadalom megbélyegzi azokat, akik nem az elvárások szerint élnek. Sajnos a mi társadalmunk még a mai napig sem elfogadó a mássággal szemben, legyen az bárminemű.

Mennyire vagy túl az egészen, a gyerekkori traumákon, a kábítószeres évek pörgésén?

Nem tudom, hogy ezeken túl lehet-e lenni. Érzékeny vagyok, és ezt a fajta érzékenységemet sosem fogom elveszíteni. A szüleimmel való viszonyom sokat változott a könyv megjelenését követően, és főleg azután, hogy a nyilvánosság előtt is beszéltem ezekről a dolgokról. Most már nem szégyellem magam, bár visszatekintve érthetetlennek tűnik ez a fajta szégyenérzet. Igen: drogoztam, apám meg ivott. Azt hiszem, vannak így még pár millióan ebben az országban.

Vad Fruttik-koncerten

Vad Fruttik-koncerten

Írtál új dalokat az előadáshoz?

A Vad Fruttik több mint két tucat meglévő dalát adtam oda Vándorfi Lászlóéknak. Egyetlen új szám van közöttük, akkor írtam, amikor meghalt a nagymamám. Annak csak a szövege jelent meg korábban.

A Bunkerrajzoló nem a te életed története, inkább a generációd életérzésének lenyomata.

Sok olyan barátom van, aki úgy nőtt fel, mint én. Ivós apa, rettegő anya, mi meg kettőjük között próbáltunk egyensúlyozni gyerekként, és megmenteni őket maguktól, illetve magunkat tőlük. Anyám katolikus. Meglehetősen az, de nekem nem tűnt úgy, hogy a Jóisten bármikor is a szárnyai alá vette volna őt, bármilyen bűntelen életet élt és bármilyen buzgón imádkozott. Leginkább emiatt én úgy kezdtem tekinteni a saját életemre, mint egy lehetőségre, és nem úgy, hogy bűnös vagyok a születésemtől fogva. Nem könyörgök senkihez egy jobb élet reményében, anyám könyörgött eleget kettőnk helyett. Vannak erre más, szerintem célravezetőbb technikák. Sajnos úgy tűnik, hogy sokan inkább elszáradnak egy rosszul működő házasságban, vagy valamilyen dogmát dicsőítve, ahelyett, hogy felkutatva a saját igényeiket, önálló döntéseket hozzanak. Így fosztják meg magukat attól, hogy igazán élvezhessék azt, ami nekik adatott.

(Írásunk A Bunkerrajzoló próbájáról itt.)

Hozzászólások

hozzászólás