A forróság az egész testünket átjárja, tompulunk, lezsibbad az agyunk, bár az enyém szerencsére kevésbé. Ellenben arra az idősebb házaspárra, akik a pláza parkolójában tárva-nyitva hagyták az autójukat, egészen biztosan igaz ez a megállapítás.

Jó egy hónapon belül másodszor parkoltam le egy olyan járgány mellé, amelyet szemmel láthatóan „csak úgy” otthagytak a gazdái. Az első alkalommal igencsak meglepődtem, amikor észrevettem, hogy a mellettem parkoló kocsi alaposan megpakolt csomagtartója nyitva van. Előbb arra gondoltam, a vezető visszaszaladt a bevásárlókocsival, de teltek- múltak a percek, és csak nem jött senki bezárni az ezüstszínű Toyotát. Mire gondol ilyenkor az ember?

Igen, én is arra, hogy biztos rosszul lett a tulaj, s most segítségre vár. Töprengéseimnek a kocsim mögé beálló úriember vetett véget, akihez persze, hogy odamentem, hátha ketten együtt okosabbak leszünk. Miután a „biztos ki akarták fosztani az autót, de megzavarták őket” kezdetű gondolatot is végiggombolyítottuk, és még mindig senki nem jött a nyitott árvához, úgy döntöttünk: segítséget kérünk az őröktől. Mivelhogy a kiírás szerint a parkoló nem őrzött, jobbat annál, hogy a plázában és annak üzleteiben fellelhető biztonsági emberekben bízzunk, közösen sem tudtunk kitalálni. Az úriember vállalta a kocsi őrzését, én meg azt, hogy felszaladok és hívom a biztonságiakat. Murphy törvény: ha kellenek, egyet sem lelsz belőlük. Ezen elv alapján keringtem, akár egy megkergült dervis, mire ráleltem egyikükre, aki sajnálkozott ugyan, de a kisujját sem mozdította, mondván: a parkoló nem a biztonságiak hatáskörébe tartozik, s a főnöke alaposan letolná, ha olyasmibe ütné az orrát, ami nem az ő dolga.

Lógó orral mentem vissza a Toyotához, ahol a vigyázást vállaló úriemberrel épp azon voltunk, hogy a rendőröket hívjuk, amikor feltűnt egy idős házaspár. A férj beült az anyósülésre, a hölgy meg minden sietség nélkül hátrament a csomagtartóhoz, laza mozdulattal behajított egy újabb tömött műanyag zacskót, majd előrement és lezöttyent a sofőrülésre. Mi ketten kővé meredtünk meglepődésünkben. Én ocsúdtam hamarabb, s odaszóltam a hölgynek: –  Kedves asszonyom, nyitva felejtették az autót, a csomagtartót, benne a sok cuccal! Mire a hölgy: – Ó, igen? Tényleg! Beindította az autót, s megrökönyödött pillantásomra válaszul odavetette: – Kösz. És elhajtott.

Két napja késő este mentem vásárolni. Az emeleti bejáratig vezető rövid úton a szellősen parkoló autók között észrevettem egy totálisan nyitva hagyott járgányt. Csak a színére csodálkoztam rá, és mentem tovább.

Hozzászólások

hozzászólás