Mióta az ember elindult felfedezni az őt körülvevő világot, mióta egyre nagyobb késztetést és vágyat érzett, hogy leküzdje a távolságot, azóta fontos megjelölni és megmérni az utat, amelyet bejártunk.

Nagy szó, ha azt mondom, átléptünk egy másik dimenzióba? Pedig ezt tettük, amikor tudatosult bennünk a valóságosan megtett út értéke. Ennek mintájára megtanultuk felismerni és megbecsülni az idő múlásával megtett utunkat. Beléptünk a negyedik dimenzióba, mondanánk ma.

Ahogyan fontosnak tartották az előttünk járók, hogy kilométerköveket állítsanak fából, kőből, később betonból, megjelölve a pontot, hol tartunk, mennyit jöttünk, mennyi van még a célig, úgy fontosnak tartjuk ezt az életünkre vetítve is megtenni. A jel, amely minden fontosabb mérföldkőnél jelen van életünkben, a gyertya lángja. Gyertyát gyújtunk, hogy megjelöljük a pillanatot. A pillanatot, amikor valami fontos történik. Azt hinnéd, mindez valláshoz kötődik – beavatás, megerősítés, elkötelezettség jeléül –, de van-e közöttünk, aki nem fújt el gyertyát születésnapon, ne gyújtott volna mécsest temetőben, vagy ne vágyott volna éjszakába nyúló, gyertyafény melletti beszélgetésekre, esetleg kettesben elköltött vacsorára…

Miért pont a gyertyaláng? Talán mert múlékony, de amíg tart, addig fényt és meleget ad – olyan, mint egy tárggyá vált szimbólum. Annak szimbóluma, hogy többre vágyunk a háromdimenziós létnél.

S. Hegyi Ilona

Hozzászólások

hozzászólás