Esik az eső, és én még mindig nem szoktam meg, hogy majd’ mindennap zuhog vagy szürke köd takarja el a napot. Ülök az emeletes busz felső szintjén és potyognak a könnyeim. A buszon keveredik az indiai fűszerek illata a savanyú testszaggal, mindenféle náció divatparfümjei a hajolajok illatával. Néha elfog a hányinger, néha szinte perverz módon kitágulnak az orrcimpáim, úgy szívom be az idegen szagokat, találgatva, hogy ki mit főzött, milyen tusfürdőt használ… vagy nem használ.

Könnyeim utat találnak maguknak, leesnek a frissen vásárolt esőkabátomra, keverednek az esőcseppekkel… Már biztosan tudom, hogy holnap megint munkáért állhatok sorba az egyik londoni közvetítőnél. Hajnalban buszra szállni, a közvetítőknél századmagammal állni-ülni, és várni, hogy megfeleljek valakinek. Édesapám gyakorlatias és becsületes ember lévén a munka szeretetére tanított, édesanyám takarítani, mosni-főzni, így nem okoz nehézséget egy háztartás vezetése. Egy szobalányi munka sem, egy divatcég egyetlen(!) takarítónőjének lenni sem, de buszt takarítani sem vagy raktárban műszempillákat és műkörmöket csomagolni az önbizalom-hiányos lengyel csoportvezető árgus tekintetétől kísérve, aki csak magyar kurvának nevezett.

El kell mennem vért adni újra – gondoltam. Negyven font. Lakbérre nem elég, de alapélelmiszerekre igen. Már kétszer voltam egy hónapon belül. Az indiai vérbankot nem érdekli, ha nem várod ki a két hónapot, csak jó anyagot csapoljanak le. Amikor először megjelentem náluk, a folyton mosolygó és imbolygó fejű indiai orvost már kételkedve hallgattam. Biztos, hogy ő is bepróbálkozik – gondoltam. Már készültem a rajtvonalra felállni és rohanni, ha felajánlja férfiúi szolgálatait, jótékony célra, köszönöm, nem. Nemet mondtam annak az indiai igazgatónak is, aki a divatcéget vezette. Másnap már munka nélkül voltam megint.

A fiatal, kedves magyar házaspárt is félreismertem, akikkel néhány hete találkoztam. Ők segítenek – mondták. Nyugodjak meg, gyorsan készítünk egy videót, amelyet felraknak az általuk üzemeltetett oldalra… Neem, nem kell levetkőznöm, csak vegyek fel egy szürke sztreccsnadrágot, kéjesen simogassam magam…, és ha nem gond, akkor pisiljek be. Meglátom, dőlni fog a pénz. A japán férfiak nagyon szeretik, ahogyan a szürke anyagon elterül a vizelet.

Újra jelentkezni fogok a szociális otthonba gondozónak. Talán már megüresedett az állás, amellyel biztattak. Anyukám viszont arra biztatott, hogy elég legyen. Ne takarítsak szart, menjek haza.

De otthon kinek kellek? Két szakmával, gyakorlattal, már 40 évesen, nőként. Meg kell próbálnom újra. Nem veszíthetek. Hiszen nincs semmim a két bőröndön, a szeretteimen és a tartásomon kívül. Megpróbálom.

H. Glacies

Hozzászólások

hozzászólás