Még azt is mondhatnám, izgalmas válaszokat vált ki a terrorfenyegetettség, az egyelőre megállíthatatlannak tűnő népvándorlási hullám Európa jövőjét illetően – ha nem a bőrünkre menne ki a játék. Valóban, mi lesz velünk? Bezárkózó nemzetállamokba húzódunk vissza az idegenektől való félelmünkben, vagy mégsem, a történtek ellenére sem adjuk fel az Egyesült Államok-típusú föderációs államszövetség elképzelését? Mert Európa egységre van ítélve, hiszen a legjobban egységesen, összefogva tudjuk megvédeni a kontinenst és magunkat is?

A magyar kormány számára ez nem kérdés, Orbán Viktor, de például Kövér László is egyértelműen nemzetállamok Európájáról beszélnek, önrendelkező nemzeti végvárakról, amelyek védik a hitüket, kultúrájukat, családjukat. Az általános terrorfenyegetettség árnyékában rögtön hozzá is szokott a fülünk az olyan fogalmak, mint „nemzet”, „haza” felértékelődéséhez, gyakori hangoztatásához. Talán fel sem merül bennünk a kétely, a 21. században, a globális kommunikáció, az egymás mellett élő kulturális sokféleség korában van-e még értelme kizárólagosan nemzetben gondolkodni? A transznacionális vállalatok, a globális piac megállíthatatlan terjedésével egyre mellékesebbnek tűnik – legalábbis a munka világában –, hogy ki melyik nemzethez tartozik. Csak ki kell menni a pesti terekre vagy felülni a Budapest–Veszprém buszjáratra, s meggyőződhetünk róla, a legkülönbözőbb nyelveken folyik a kommunikáció. Persze leginkább angolul, illetve németül – természetesen a magyar mellett. Az anyanyelvápolókban ez ösztönösen beindítja az önvédelmi reflexet, ami rendjén is van, tanulják, hallgassák csak a gyerekeink és az unokáink a dalokat, történeteket népünk hősiességéről. Ismerjék csak meg a kánont, a megszentelt igazságot, ami ránk maradt, és mint ilyen, része az identitásunknak. Hiszen az ember nem egymagában él a világban, hanem tartozik valahová, része a közösségnek vagy éppen közösségeknek.

Minden nép többé-kevésbé igyekszik megemlékezni hőseiről, győzelmeiről büszkeségének ébren tartása, nemzeti identitásának ápolása érdekében. Vannak kivételek. Csak érdekességként említem, hogy például Angliában dolgozó barátaink szerint Nagy-Britanniában a múlt elveszítette mágikus jelentését. Ezt abból gondolják, hogy ott a legritkább esetben táncolnak a gyerekek régi népi táncokat és például nem vonulnak fel a trafalgari csata napján. Legfeljebb a királyi család körüli események keltik fel az érdeklődésüket, az idősebbek még fel tudják sorolni az összes angol király és királynő nevét. A mai tizenéveseknek már ez is nehezen menne. A brit oktatási miniszter többször is kifejezte aggodalmát, hogy a diákok teljesen elidegenednek a saját történelmüktől. Nincs egyedül ezzel, bár az is igaz, akik például közelről látták, átélték a balkáni háborút, a titói Jugoszlávia szétszakadását, igazából nem tudnak lelkesedni mindennek az ellenkezőjéért sem, a múlt és a történelmi idők túldimenzionálásáért, mítosszá növeléséért.

A Balkánon dúló etnikai háború során nemzeti hovatartozásuk miatt otthonaikból elűzött emberek ezrei váltak hontalanná

A Balkánon dúló etnikai háború során nemzeti hovatartozásuk miatt otthonaikból elűzött emberek ezrei váltak hontalanná

Túl sok áldozatot és szenvedést követelt a délszláv „öntudatra” ébredés a Titóék által drákói szigorral betartatott testvériség-egység után. Nem lehet elfelejteni, hogy az írók, történészek, a Szerb Tudományos Akadémia és az egyház mítoszteremtésével kezdődött és tömegsírokban végződött az a kóros elképzelés, miszerint az egyik nép különb a másiknál, és ezért joga van akár a másik kiirtására is. „Etnikai tisztogatásnak” nevezett vérengzéssel végződött az egy közösségbe kényszerített népek együttélése, közös története. Adja magát az analógia, de azért tévedés lenne ezt a közösséget összehasonlítani az Európai Unióval, mondván, Jugoszlávia ugyanaz volt kicsiben. Nem, mert az EU-hoz csatlakozott országok a saját jól felfogott érdekükben cselekszenek, senki nem kényszeríti őket a belépésre és a bennmaradásra sem.

Mint mindenhez, a nemzeti érzés átéléséhez is finom erkölcsi érzékre van szükség. A derék nacionalista tudja, hol kell megállni, s nyugodtan elhatárolhatja magát a túlzóktól. Nem vezet jóra, ha egy nép túlzottan beleéli magát „a nyelv, a vér és a föld” hármas elemébe, mert akkor hajlamossá válik a jövőről is, mint a múltról gondolkodni, és azt képzelni, hogy az elsőszülöttség, a kiváltságosság jogán csak neki lehet igaza. És mint ilyen, gyilkos érzelmekkel viseltetni a rivális etnikumok iránt, akik között semmiképpen sem lehetnek jók, mert idegenek. Jók csak a mifajtáink lehetnek. Az eltúlzott nemzeti érzés azt sugallja, hogy csak azok lehetnek az igaz emberek, akik a mi táborunkhoz tartoznak. Mindenki más ellenség.

Hozzászólások

hozzászólás