Rékától kis híján elvették a továbbtanulás lehetőségét. A szomorú az, hogy nem egy ötvenes évekbeli osztályidegen elem életrajza kezdődik ezzel a mondattal, hanem egy két idegen nyelven kommunikáló, Veszprém megye egyik legjobb középiskolájában végzett fiatal nő története. Dudás Réka 2013-ban érettségizett, száz százalékot ért el az angol szóbelin, eredménye a két tannyelvű gimnáziumokban mindenkinek felsőfokú nyelvvizsgát jelentett volna. Mindenkinek, csak neki nem. Réka ugyanis nagyothalló.

Az esélyegyenlőségi törvény elméletileg kizárja, hogy bárkit hátrány érjen valamely testi fogyatékossága miatt. A kétségtelenül jó szándékú szabályozás hálóján azonban méretes rés tátong. Akinek nincs kivételes ereje és szerencséje, hogy átverekedje magát rajta, azt örökre gúzsba köti. Esetünkben a tét a továbbtanulás. Réka jó tanuló diák volt, aki előtt nyitva álltak az egyetemek, főiskolák kapui. Illetve nyitva álltak volna, ha ugyanannyi eséllyel indul a felvételi versenyben, mint osztálytársai. Az esélyegyenlőséget nem biztosító esélyegyenlőségi törvény azonban határt szabott továbbtanulási álmainak.

De adjuk át a szót Rékának: – Négyéves lehettem, amikor észrevették, hogy gond van a hallásommal, ami 2005–2008 tájékán kezdett igazán drasztikusan romlani. 2010-ben kaptam az első hallókészülékemet, egy évre rá a másik oldalit. A magyar besorolás szerint közepes és nagyfokú hallásromlásba sorolható az esetem. Ez azt jelenti, hogy hallókészülék nélkül szinte semmit sem hallok, csönd van. Aki hallókészüléket használ, pontosan tudja, hogy azzal sem lesz sohasem tökéletes a hangzás. Főleg akkor nem, ha magnót vagy CD-lejátszót hallgat az ember, mert a hallókészülékeket élőbeszédre optimalizálják, hogy a mindennapi kommunikációt segítsék. Az elektronikus eszközökből jövő hangok hatására (tv, rádió, telefon, sziréna) gyakran sípol, recseg, zizeg a készülék, ami korántsem kellemes. Telefonálni sem nagyon tudok, a hallókészülék begerjed vagy ki is kapcsol. Ezért már nem hallgatok rádiót, televíziót sem nézek, mert ott nagyon nehéz szájról olvasni, ha pedig szinkronos a film, akkor lehetetlen. A feliratos filmek jelentik a kivételt, zenét ritkán, de hallgatok, viszont bizonyos szólamok, hangsávok, hangok nekem hiányoznak.

Mindezt azért fontos tudnunk ilyen részletességgel, hogy megértsük, miért lehetetlenült el kis híján Réka itthoni továbbtanulása. A hazai jogszabályok ugyan kimondják, hogy a siket vagy nagyothalló tanuló felmentést kérhet a magnóról hallott szövegek fordítása, értelmezése alól, de esete azt mutatja, ez valódi esélyegyenlőséget nem teremt.

Réka először olaszból tett előrehozott, emelt szintű érettségit, ekkor érte az első pofon. A jó eredmény automatikusan államilag elismert nyelvvizsgát ad. Kivéve, ha fogyatékossága miatt valaki mentességet kér az egyik feladat alól. Akkor nem jár a teljes értékű nyelvvizsga.

Miután Rékának kellett a C típusú, vagyis teljes értékű nyelvvizsga, hiszen tovább akart tanulni, az előrehozott olasz érettségin nem kérte a mentességet. Rá is fázott. – Sajnos a magnós részen túl sok pontot vesztettem, az érettségi meglett, de a nyelvvizsga nem.

Gondolta, tanul az esetből, az angolnál kéri a mentességet, hiszen a csonka nyelvvizsga is több a semminél. Az érettségi reggelén szorongva várta a vizsgát. Nem a tudásával kapcsolatban volt bizonytalan, hanem azért, mert úgy tudta, az érettséginek helyet adó intézmény – ez emelt szintű érettséginél nem feltétlenül a diák iskolája – még felülbírálhatja a mentességet. Szerencsére ilyen nem történt, s így kihagyhatta a magnózást. Az előzmények ismeretében tulajdonképpen csoda, hogy bravúrosan leérettségizett: a szóbelije százszázalékos lett, s egyedül ő kapott érettségi elnöki dicséretet angol nyelvből. Évfolyamtársai is sikerrel maturáltak, ők egytől egyig megkapták a teljes értékű, felsőfokú nyelvvizsgát. Réka azonban a magyar esélyegyenlőség jegyében nem, mert a hiba nélküli szóbeli érettségi nem ért szóbeli nyelvvizsgát. Tudta, hogy így lesz, addigra már kívülről fújta a paragrafusokat, de azért lesújtotta a hír. Azóta sem szerzett teljes értékű, felsőfokú angol nyelvvizsgát.

– Büszke vagyok a tanáraimra, hogy mindent elkövettek értem, telefonáltak, a törvényeket bújták, de az elrontott paragrafusokat nem javíthatták ki – mondja, és inkább dühösnek tűnik, mint csüggedtnek.

– Ma Lutonban lakom, Londontól 40 percnyire. Felvettek a University of Bedfordshire nemzetközi turizmus management szakára, szeretek itt lenni. Imádom az iskolát, az itteni hozzáállást, mert itt nem beszélnek az esélyegyenlőségről, itt esélyegyenlőség van.

Hát, ennyi. A történet szempontjából talán hatásosabb lenne, ha azt mondhatnánk: lám, itt egy húszéves egyetemista, aki a magyar felsőoktatásba (az állam) fogyatékossága miatt nem fért be, ám a britbe igen. A valóság azonban az, hogy siketség ide vagy oda, Réka az „elesélyegyenlősdizett” pontoktól függetlenül felvételt nyert az ELTE anglisztika szakára. Kiverekedte magának, ha úgy tetszik, a rendszer ellenében. De már nem akar felesleges harcokat, inkább Lutont választotta.

Mondhatjuk, esete sikertörténet. Példa arra, hogy kitartással szembeszélben is elérhetjük célunkat. De igazi sikersztori akkor lenne, ha a törvényhozókat is megérintené, és javítanának az összefércelt jogszabályon, hogy ne az a kérdés motoszkáljon bennünk így a végén: vajon a Rékák hazajönnek-e még, s adnak-e újabb esélyt a magyar esélyegyenlőségnek?

Zsigmond Boldizsár

Hozzászólások

hozzászólás