Önkéntes rabszolgák vagyunk egy olyan világban, ahol szabadságunkat, szabad akaratunkat alárendeltük a technika vívmányainak, okostelefon, tablet, laptop, e-book, ezek nélkül szinte már létezni sem tudunk. Ha véletlenül valamelyiket nem találjuk, az elvonás klasszikus tüneteit produkáljuk, akárcsak egy alkohol- vagy kábítószerfüggő.

Függőként használjuk ezeket a szerkezeteket, úgy, hogy közben észre sem vesszük, hogy elhúz mellettünk az idő és a világ, kihalnak a hús-vér kapcsolataink, felcseperednek a gyermekeink, akiket (talán) mi neveltünk a kütyük rabjaivá. Rabszolgái a virtuális közléseknek, virtuális barátoknak, virtuális érzelmeknek, kapcsolatoknak, szerelemnek, létnek, életnek, életformának. Ha nem vagy fent a Facebookon, Twitteren, Google+-on, akkor már nem is létezel!

Reggelenként a buszon nem látni már egymást ugrató fiatalokat, annál inkább fülhallgatós, telefont, táblagépet simogató, unott arcú embereket, akik már nem történetet mesélnek egymásnak, hanem kis hangulatjelekkel kommunikálnak, és a vasárnapi ebédnél is nyüstöli a gyerek a technika éppen kezébe akadó vívmányát, miközben lapátolja a kihűlt levest.

Érdekel egyáltalán valakit, hogy úgy általában hogyan vagyunk? Foglalkozik valaki olyan idejétmúlt dolgokkal, mint a figyelmesség, a tisztelet, a spirituális világ? A nap történései a Facebookon, a Twitteren, a különböző online médiumok és játékok világában zajlanak, ott lehet manapság virtuálisan érvényesülni! Mert amennyiben nem posztolod ki az érzelmeid, nem osztod a történéseket körülötted, nem adsz hírt magadról, lassan láthatatlanná válsz, szinte nem is létezel.

Ha meg bajban vagy, élsz, halsz, gyászolsz, közöld az online világgal, jár neked egy szomorú hangulatjel.

Hozzászólások

hozzászólás