Jó este volt, különleges. Egyszeri és megismételhetetlen. Ezen mondatok kíséretében küldte el szerkesztőségünknek a Hegyeshalmi László kiállítását megnyitó szövegét dr. Praznovszky Mihály. A megnyitón rengetegen voltak, és valószínűleg mindenki az irodalomtörténészéhez hasonló gondolatokkal távozott róla.

Hegyeshalmi Lászlónak, a Veszprémi Művészetek Háza igazgatójának most nyílt először tárlata abban az intézményben, amit évek óta vezet. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a megnyitón lépni sem lehetett a tömegtől és annak is, hogy az alkotónak rengeteg barátja van.

A kiállítás három részből áll, és a három részt hárman nyitották meg: dr. Praznovszky Mihály, Pados Gábor műgyűjtő, galerista és Pinczehelyi Sándor grafikus, festő, egyetemi tanár.

Az első megnyitó elhangzása után Hegyeshalmi László szó nélkül a mikrofonhoz lépett, és mobiltelefonjáról bejátszotta Rocco Granata Europa című dalát, aminek a szövegéből ugyan egy szót sem értettünk, mivel a művész holland nyelven énekelte, de a hangulatából érezhettük, mi lehet az üzenete. 

A kiállítás második helyszínén Pados Gábortól megtudtuk, hogy a tárlat címét – Hibryd Theory – az alkotó a Linkin Park egyik albumáról kölcsönözte.

Igazgató és festő. Mindkettő teljes embert kíván, és én nem tudom, Laci hogyan csinálja – gondolkodott hangosan Pincehelyi Sándor, aki maga is alkotó és egy időben intézményvezető volt.

A megszólalások előtt, között és után Benkő Zsolt bluesgitáros játszott nekünk, majd az est háziasszonya közölte, hogy a legújabb Hegyeshalmi-mű megszületésének lehetünk a szemtanúi, és a Dubniczay-palota udvarára invitált bennünket, ahol egy kivetítőn a művész és Krámer György koreográfus közös performanszát láthattuk. Azt csak később tudtuk meg, hogy a performansz a Magtár első emeleti kistermében folyt, és mi nem felvételt láttunk, hanem élő közvetítést. Valóban egy mű megszületésének lehettünk a részesei.

Ezen az estén egy normális országban éreztük magunkat és európainak.

És most következzék az első megnyitó beszéd (sajnos az írott szöveg – természeténél fogva – nem tudja reprodukálni Praznovszky előadói tehetségét, ám akit nem riaszt el a szöveg hossza, élvezetét leli majd annak elolvasásban), valamint egy képgaléria, amely megpróbálja visszaadni az est hangulatát.

(Ja, és majd vissza kell mennünk a Csikász-galériába, valamint a Dubniczay-palotába, hogy a képeket is megnézzük, mert a nagy tömeg és a rengeteg élmény miatt erre nemigen volt lehetőségünk.)

Hölgyeim és uraim!

Nekem ma ezen a szokatlan és éjszakába nyúló hármas megnyitón az a feladatom, hogy olyan személyről beszéljek, akinek a kvalitásai mindenki előtt nyilvánvalóak. A jelenlévők többsége jól ismeri őt s elfogadja, első hallásra talán elragadtatottnak tűnő kijelentéseimet. Szerintem nincs ezekben semmi túlzás. Képességei alapján valóban a legjobbak közé tartozik Bizonyította ez egyéni alkotóként és intézményvezetőként is. Különösen fontos kiemelni a személyiségét, amelyben szerencsésen ötvöződik a magas fokú intelligencia és az átlagon felüli felkészültség. Végezetül, visszafogottan is csak annyit mondhatunk, rendkívül megnyerő egyéniség.

Ennyit rólam.

Most beszéljünk ifjú Hegyeshalmi Lászlóról. Más néven Kisheháról. Ha ifjú, vagy kis, akkor kell lennie egy idősebb, vagy nagy Hegyeshalminak is. Sajnos, már nincs közöttünk. Éppen öt éve már, hogy az égi színpadot igazgatja, vagy József Attilát mond az angyaloknak. Lehet, hogy ez a kiállítás részben is emiatt került erre az időszakra, és tán a fia neki ajánlja a tárlatot.

Én pedig ajánlom magamat szíves figyelmükbe. Vagyis szavaimat a tárlatról. Amellyel könnyű dolgom van, mert nem láttam belőle eddig semmit. Laci egyenesen megtiltotta, hogy megnézzem előre, mert úgy vélte, hogy a látvány csak összezavarná a gondolataimat. Ami persze kizárt dolog, mert egy valamirevaló gondolatom sincs a kiállításról. Már csak azért sem, mert évek óta visszavonultam az efféle megnyitói szerepből, s Laci győzködésére is csak azt mondtam: elvállalom, ha semmi komoly dolgot nem kell mondanom.

Pedig lehetne, hiszen egy kortárs, köztünk élő művészről van ma szó, akire amúgy némi túlzással persze a „rejtőzködő művész” díszítő jelzőt is aggathatnám, mert igen ritkán van errefelé önálló bemutatkozása, igaz, alkalmanként feltűnik nagy, közös tárlatokon. Így aztán, mint művészt kevésbé ismerjük, legalábbis nem kellő mértékben. De hát erről csak és kizárólagosan ő tehet. Azt sem tudjuk, honnan szerzi be a piros cipőit, van-e műterme, dolgozik-e, mikor és mennyit fest, van-e pénze vászonra, vagy csak beéri hullámpapírral, mert az ma igen dizájnos. És mégis: így is összejött mára három múzeumnyi anyaga. Belegondolni is rémes, mi következik, ha majd több ideje lesz alkotni?

Kíváncsi vagyok, vajon majd a két másik helyszínen a megnyitó társak be tudják-e őt szorítani valami „usba”, mármint izmusba, vagy minden kategóriától mentesen, szabadon szárnyal, mint a madár, ecsettel a csőrében. Bár én még ilyen madarat biztos, hogy nem láttam. Talán még a kiállítási címeket is megmagyarázzák, mert én ebből csak a viszkiset értettem.

Amúgy sem illene előlük elvenni a szót, a végén még konfliktusba kerülök a kortárs magyar művészettel. Ráadásul igen furcsa ez a kiválasztás. Nyilvánvaló, hogy a kezdőbetűk azonossága miatt történt mindez. Én ismerem a három T-t, önök is. Ismerem a három K-t, de ne örüljenek, ez a könyvtárosok folyóirata, s most itt van a három P. A helyzet egyre bonyolultabb.

De az volt kezdetektől fogva, ezért arra gondoltam, belemélyedek a művészeti értelmezés és ítélkezés, helyesebben a művészetfilozófia ontológikus deskriptiv modulált szövegeibe, hátha onnan tudok magamnak támpontokat találni. Sikeresen hozzá is láttam, s egészen eddig jutottam:

Mindenképpen helyénvalónak érzem Hegyeshalmi László alkotásainak elemzésekor ide idéznem Umberto Eco abductio-fogalmát. Azt a feltételezést, hogy valamely eset egyszersmind a rá vonatkoztatható törvény hatálya alá esik, amely viszont pusztán feltételezés, hipotetikus. Eco a Hegyeshalminál erősen megnyilvánuló fantasztikumra vonatkozóan használja még az allotopia kifejezést is, amely a „ténylegesen” valósnál reálisabb, másságával és idegenségével tüntető világ megteremtését jelenti, az utópiát, amely a valóssal paralel, de időben nem egybeeső valóságot hoz létre; a szintén említett metatopia és metakhronia pedig olyan fejlemény, tevékenység, amely időben és térben kiterjeszti a ténylegest, előrevetít valamilyen végkifejletet.

Heidegger egyik határ-definíciója ismeretes, és szinte nyilvánvaló, hogy Hegyeshalmi belső művészi affinitív dekonstrukciós attitűdjére vonatkozva írta, vagyis : „… a határ nem csak az, ahol valami véget ér. A határ az, ami által valami a Sajátjába gyűlik, hogy abból a maga teljességében jelenjen meg, a jelenlétbe jöjjön elő.”

Karl-Heinz Volkmann-Schluck is hasonlókat mond a határ problematikájáról, a maga módján hozzájárulva Hegyeshalmi én-világ diskurzusos narratívájához: „Minden létező, amennyiben van, magában egyesíti a határt és a határtalanságot […] Másként fogalmazva: a határ nem vég, hanem kezdet, amitől fogva/amiből kiindulva valami egyáltalán az kezd lenni, ami (van), és meg is marad abban mindaddig, amíg létezik.”

Ekkor rájöttem, ezt a szöveget én sem értem, aki olvasom, az se érti, aki hallgatja, de tán még Laci sem érti. Ráadásul nem is én írtam, hanem összeollóztam.

Ám miközben vadul gyűjtöttem a másodlagos művészeti eszmerendszer és artproblematika legfrekventáltabb önellentmondásait, rá kellett jönnöm, hogy azért ennyire ne vegyem drámaian a mai estét. Mert minden híreszteléssel ellentétben ez nem életmű tárlat, nem összegzése az eddigi munkásságának. De miért is lenne az? László nem olyan öreg, hogy erre már szüksége lenne. Jó, nem is annyira fiatal, ráadásul az idén 65 éves, így tehát a legjobb esetben is egy nagy születésnapi öntárlatot önrendezett. Ennek egészét látva, illetve nem látva, el tudom képzelni, hogy ha valóban majd életmű bemutatóra készülünk, minimum a közeli repülőteret béreljük ki, ha csak addig vissza nem veszi a természet.

Gondoljanak bele, mi minden hiányzik a falakról, amelyek közül néhánynak a távollétét tényleg sajnálom. Nem a falakét, a művekét. Mert ami kimarad, az mindig a legjobb anyag. Abból még három jó kiállítás is kijönne.

Például hiányzik a Baláca-sorozat, amelyet a közeli római villa s annak töredékesen megmaradt freskó- és mozaikszépségei inspiráltak, melynek volt önálló bemutatója e sajátságos helyszínen, és igen nagyot szólt. Bár, ha romos helyszín kellene, azért találunk olyat a városban.

Nem találom a plakáttervező Heha munkáit, pedig ez is évtizedes életmű-részlet, s nem is olyan rossz. Főleg a színházi előadások képi átértelmezéseire emlékszem, amelyek gyakran jobbak voltak, mint a produkciók. (Nem volt olyan nehéz…)

És nagyon hiányzanak az irodalmi sorozatai, mert ezekben az évfordulós indíttatáson kívül ott van maga a művész is, mert csak azokat választotta ki átlényegítésre, amelyek közel állnak hozzá, mint irodalmi mű és életmű. Például a Petőfi-sorozatot, vagy egyes darabjait jó lett volna látni, az Adyt mostanság kiváltképpen fontos bemutatni, amikor az újmódi kulturkampfosok azt hiszik, ők határozzák meg a művészet értékrendjét s Adyt pokolra küldenék. S ott a Radnóti-sorozata, amely nekem a legkedvesebb, mert ezzel együtt szerepeltünk itt s ott: a képek mögöttünk, az idősebb Heha a hihetetlen érzékeny értelmező versmondásaival és magam a szerencsétlen bevezető szövegeimmel.

És a fotó-művek sincsenek itt, talán ha egyet lehet fellelni valahol, holott ez a tematika és műfaj Hegyeshalmi érzékenységére, nyitottságára és nyitott törekvéseire utal.

Hát akkor mi lehet a falakon? Majd kiderül, van rá három éji óránk – vacsoraszünet nélkül.

Ám mindezekből, vagyis a hiátusokból számomra az is előjön, hogy mi foglalkoztatta Hegyeshalmit az elmúlt évtizedekben. Nyilvánvaló, hogy itt nem tudjuk felidézni komplex személyiségét: a művésztanárt, az oktatót, a dizájnert, a kiállításrendezőt, a könyvtervezőt, a megnyitót mondót, a kurátort, a művésztelep szervezőt és résztvevőt – ez most nem arra való. Van azonban egy fogalom, amit ő maga alkalmaz, s majd ráhúzhatjuk a kiállítás egészére tán: fokozottan és állandóan és folyamatosan bővülő ismeret- és világ-kitekintéssel érdekli őt a vizuális kultúra, a képtípusok, a kép és a kultúra kapcsolata.

Én még ennél is tovább mennék. Némi nagyképűséggel (micsoda remek szójáték: nagy képű-séggel!) szembesíteném magunkat mindazokkal a mai képzőművészeti kérdésekkel, amelyek a jelenkori művészt érdeklik, meghatározzák, befolyásolják. Vajon a képeire igaz-e még az, amit pár éve kedves, néha barátunk, Heitler László fogalmazott meg egy lexikon szócikk terjedelméhez igazítva: „A gesztusfestészet és a geometriai absztrakció jegyeit viselő, néhol ötvöző képein kultúr- és művészettörténeti elemeket használ föl. A természeti és a mértani motívumokat a montázs, a kollázs, az összeépítés módszerével igyekszik – szavai szerint – kortárs képvilággá igazítani.” Vagy egy másik nézőpontból nyílik meg Hegyeshalmi, amit a közelmúltbeli, sárvári kiállítása beharangozójában olvastam? „A mértani motívumokat, a geometrikus és gesztusfestészetet az absztrakcióval ötvözi. Képeinek színösszhangja erőteljes, intenzív. Ha színeivel örömöt fejez ki, a művek akkor is hordoznak valamiféle drámai feszültséget.”

Én nem is tudom: mondtam az elején, hogy fogalmam sincs miről kellene beszélnem. Ám kérdéseket tudok feltenni. Vagy legalábbis közvetíteni. A New York-i MOMA (modern művészeti múzeum) új rész-tárlatának láttán egy magyar művészettörténész ismertetőjében sorakoztak a kérdések a teljes egészet, a jelen művészetét illetően. Vajon ezeket lehet e termekben feltenni, ide s mára vonatkoztatni? Kapunk rájuk válasz? Vagy csak a kérdések hangzanak el?

Kizárt dolog, hogy ezekkel ne foglalkozna kimondatlanul is Heha. Nem úgy persze, mintha ez egy újraélesztett zsdanovi vezérmutatóként lebegne a szeme előtt alkotás közben, hanem elsősorban úgy, mint aki egy olyan életművet formál következetesen, a várpalotai iskolától elindulva mind a mai estéig, saját koncepciója szerint, amelyben jelen vannak mindazok a történések, ismeretek, világlátások, kapcsolódások, amelyek számára meghatározták a viszonyát az élethez és a megfestendő gondolathoz. S ezek ráadásul nem állandóak, hanem folyamatosan mozgásban vannak. Jól is néznénk ki, ha a harminc évvel ezelőtti Hegyeshalmit keresnénk a mai Hegyeshalmi képein, legalábbis eszközeit, művészi jelbeszédét illetően.

Mert tulajdonképpen nekünk ezzel a hatalmas tárlattal a Hegyeshalmi-életmű eddigi teljességébe kell belépnünk: érezve vagy kérdezve a művész viszonyát a világhoz, felmérve kapcsolódását a folyton változó kortárs művészethez és persze átélve a mi kötődésünket is a kortárs művészethez s benne Hegyeshalmi László munkáihoz.

Mi a festészet? Kérdezhetjük rögvest a legnehezebbet. A világ olyan, amilyen a festészet. A festészet olyan, amilyen a világ – szól a summázat. Vagy legyen igaza Picassónak, aki ezt mondta: „Azt várják tőlem, hogy megmondjam, mi a művészet? Ha tudnám, akkor sem árulnám el.”

Mi lett a hagyományos realizmusból? – jön a második kérdés, majd: Mivé lett a konstruktivista rend? Mire képes a puszta anyag? Hogyan felejtsük a civilizációt? – hangzik a következő kérdés, amelyből logikusan következett az újabb látványegyüttes hatására súlyos gondolat: Van-e még egyáltalán valóság? Elég a látványt egyszer fölmutatni?” Lehet-e fokozni a zéró-festményt? Érdemes-e figyelni a külvilágra ezek után? Hiszen, olvasható egy fájdalmas igazság: minden illúziót eloszlat az, hogy ahol az erőszak az úr, ott a kultúra leépült, ahol a kultúra leépült, ott az erőszak az úr.

Mi maradt a romokon? Hol a látvány mostanában? A szellemes és versélményünkre utaló kérdésre egyértelmű a válasz: a számítógép előtt. Milyen tehát az ember, jutott a végső gondolat a valóban sűrített látványhalmaz, kiállítási teremkockák után a művészettörténész eszébe, hiszen végül is ez az egész játék erre a kérdésre kell, hogy válaszoljon.

Milyen tehát az ember, kérdezhetjük majd mi mindannyian, ha nekiveselkedünk ennek az estének, és a három térben szerzett Hegyeshalmi-élményeink biztosan ezt kérdeztetik velünk is. És milyen választ ad rá a művész? És mi?

Végezetül: igazán sajnálom, hogy nem lesz itt ma performansz, pedig Laci annak is kedvelője, művelője. De vegyük úgy, hogy ez a megnyitó önmagában egy festészeti akció, és van is hozzá egy jó szövegem. Miközben itt zajlanak majd az események, tegyük fel a kérdést, amit általában egy festői mutatványra betévedő, riadt néző megfogalmaz magának: meddig kell maradnom, merre kell néznem?

Kilencig – és arra!

(A galéria bármelyik képre kattintva kinyílik.)

Hozzászólások

hozzászólás