Egy semmilyen hivatalos státusszal nem rendelkező, ám igencsak illusztris baráti kör tagjai immár évek óta minden hónap 23-án összegyűlnek az Utas és holdvilág Antikváriumban. Ők az Arany Elefántyuk Társaság.

A tagok valamennyien Arany Elefántyuk vándordíjasok, és miután maga a vándordíj végső (nyug)helyére, a Művészetek Házába költözött, elhatározták, hogy ezután minden évben nagydíjat osztanak, tovább bővítve a jó emberek közösségét. (Olvasnivaló itt.). 2019-ben Gáspár Gábor fotográfusnak ítélték a város kulturális életében betöltött szerepét elismerő szobrot és oklevelet.

Gábort több mint húsz éve ismerem. A rendszerváltás utáni években, egészen a „nagy tisztogatásokig” a Napló csapatának egyik húzóembere volt, a fotórovatot is vezette. Kolléga, barát, feltűnő ismertetőjegye a piros tornacipő. Meg a piros zakó és az örök mosoly, mint első számú kommunikációs eszköz. Régebben csakis napsárga autókat hajtott, de öregszik ő is. Képes volt átülni valami egyensemmilyen négykerekűbe, ráadásul a haja is kifehéredett. Sajtófotós, fotográfus, fotóművész. A GéGé. Őrült dolgokra is bármikor kapható.

Elsős gimnazista volt, amikor az őszi osztálykiránduláson – kezében a Smena 8M típusú fényképezőgépével, arcán GéGé-s mosollyal – odaugrott két helyes lányhoz a budapesti Hősök terén és előadta azt a dumát, hogy ő a Pajtás újság fotóriportere, készítene pár felvételt. Persze ebből semmi se volt igaz, a kép se jelent meg soha sehol, de akkor ott kimondta azt a szót, ami később az élete lett: fotóriporter.

Várpalotán, a Thury György Gimnáziumban érettségizett Újhelyi Gábor művészeti tagozatos osztályában 1981-ben. Operatőr szeretett volna lenni, nem jött össze. Elvégzett Székesfehérváron egy kétéves fényképésziskolát, és már ez idő alatt rendszeresen küldött koncertképeket a Visszhang címen megjelenő lapnak. A Naplóhoz 1996-ban került. Aligha van olyan csücske a megyének, ahol ne járt volna, olyan közszereplője az elmúlt évtizedeknek, akit ne örökített volna meg. Az utóbbi években főként városi rendezvényeken és kulturális intézmények megbízásából dolgozik. Ahogy Hegyeshalmi László egyszer megjegyezte, ő a város szeme. Nívódíj, Szabad Sajtó díj, a Nyilvánosságért díj, háromszor is a Veszprémi Táncfesztivál fotográfusi díja, Arany Elefántyuk nagydíj… Elég rendes gyűjtemény. Szakmai igényességével, pontosságával, egyéni látásmódjával érdemelte ki. Ráadásul még jó fej is, ami a mostani elismerésének odaítélésekor sokat nyomott a latban. Mert sokan vannak a hivatottak, de kevesen a választottak, akikkel a társaság tagjai szívesen töltik el az estéjüket „mindenhónaphuszonharmadikán”.

Hozzászólások

hozzászólás