Mindig is tudtam, hogy szeretek söprögetni, virágokat öntözni, gyümölcsöt szedni. Gyerekkorom óta legalábbis, amikor gyakran rám bízták ezeket a fontos feladatokat.

Ma is őrzöm azt a túlszárnyalhatatlan örömet, amit akkor éreztem, amikor a nap végén fölsöpörtem az udvart, megöntöztem a virágokat és illatozni kezdett az estike. Azóta is keresem az estikének azt a megfoghatatlanul boldog illatát! Nem tudom miért, de nálam nem kelnek ki az estikemagok. Talán nem szeretik a lovasi vörös földet.

Újabban megint söprögetek és locsolok. Utóbbit csak módjával, mert drága a víz a Balatonnál, ezért esővizet használunk. Hú, ha visszagondolok rá, hogy ötven évvel ezelőtt Adán még mértéktelenül lehetett öntözni gumicsővel. Nem mérték ugyanis a vízfogyasztást (most sem mérik), fizetni se kellett érte. Lehet, hogy elhasználtuk előre több nemzedék vizét és most annak isszuk a levét?

Na persze sokkal romantikusabb locsolókannával öntözni, mint gumicsővel. Csak semmi sietség! Azon kapom magam, hogy söprögetés, locsolás, málnaszedés, gyomlálás közben visszakapok valamit abból a már emlegetett gyerekkori csöndből, valamit a csenden túli csendből, ahol minden új értelmet nyer és minden újra szép. Nem találok erre jobb szót, mert nem lesz önmaga szöges ellentéte, vagy nem áll fejre, csak megtisztul az eredeti értelme. Vagy legalábbis visszatér a szavaknak az általam képzelt eredeti értelmük. Nagy csöndre lenne szüksége a világnak, hogy újra képes legyen fölépíteni magát! Vagy hogy lássuk legalább, merrefelé tartunk. Hogy ki tudjuk mondani, hogy „kérek”, „köszönöm”, vagy hogy „fáj”. Sokat kell söprögetni és hallgatni hozzá. Az efféle csendes szertartások valamikor hozzátartoztak a háztartások organikus rendjéhez, ahol minden úgy működött, ahogyan az égitestek keringenek az égbolton. Ha a meggy ért éppen a kertben, akkor meggyes pitét sütött a nagymama, meggylevest főzött ebédre, és meggyszósz került a főtt hús mellé. Ha a bodza virágzott, akkor bodzaszörp készült, a sárgabarackból lekvár. A málnát csak úgy ettük a bokorról, nem bajlódtunk a szállítással. A paradicsomot befőzték, a legszebbeket kiválogattuk, és megettük a zsíros kenyér mellé. Nyáron körtén, csemegeszőlőn és dinnyén éltünk mi, gyerekek. Mindig azt ettük, ami éppen termett. Semmit nem dobtunk el, mindent elfogyasztottunk, feldolgoztunk, forgott minden vissza a nagy rendszerbe. Nem vettünk szinte semmit. A péknek leadták a lisztet a nagymamáék, aztán a gyereket elküldték friss kenyérért, ha elfogyott. Sokszor ültem az árokparton a kenyérre várva, mert késett az ifjabbik Apró pék. De mindig gyönyörű nagy, forró kenyerek kerültek ki a kemencéjéből. Nagyon egyszerű falusi élet volt ez, ahol minden hasznosult. Például nekem mindig anyukám ruháiból varrt újat a nagymama, mondhatom azóta se voltam soha olyan csinos, mint gyerekkoromban. Nagytata is mindenhez értett. Látom magam előtt, ahogy ül az udvaron és ragasztgatja a bicikligumit, de például vályogfalat is tudott verni és szőlőt oltani, gondozni. A régi falusiak sokkal környezettudatosabbak voltak nálunk, részben nyilván a szegénység miatt. Na persze a műtrágyát és a gyomirtót kivéve.

Hol vagyunk már ettől a korszaktól! Az édeni söprögetésektől, a csendes gyomlálástól és málnaszedésektől! Ha kilyukad a bicikligumim, kilométerekre kell vinni javítani. Látom, hogy a söprögetés is kimegy divatból, ha beírom a google-ba, hogy söprögetés, akkor különféle söprögető gépek fotói jönnek elő, meg a focista képe, aki ilyen poszton játszik. Ha jól belegondolok, nem is nagyon látok mást körülöttem söprögetni és nagyokat hallgatni. Lehet ezt fokozni, majd ha elkezdek magamban beszélni…

Hozzászólások

hozzászólás