Délután négykor a gépjárművezető-képző iskola egyik helyiségében ültünk a feleségemmel és vártuk az oktatót. El akartuk mondani, hogy mi történt, és feltenni néhány kérdést. De nem jutottunk szóhoz. Ahogy meglátott bennünket, kivörösödött a feje, s a visszaköszönést is mellőzve azonnal kifakadt: Nem vállalom, nem tanítom tovább a fiukat, elegem van belőle, keressenek másik oktatót!

Megnyugtattam, hogy nem lesz több gondja vele. A sikertelen vezetési vizsga után két órával leugrott a viaduktról.

(Előtte föl-le járkált a megfelelő mélység fölött. Egy térfigyelő kamera „kiszúrhatta” volna, de kamera ma sincs ott, pedig ismert tény, hogy az öngyilkosságra készülők „több-kevesebb időt még eltöltenek a hídon a magasból való leugrás előtt”. Egy járőrautó odaérhetne ezalatt.)

Bocsánat, részvétem… – halkult el az oktató.

Az imént még nyilván azt hitte, kérlelni jöttünk, könyörögni, hogy fogadja vissza fiunkat. Különben nem dönti ránk olyan sietősen a véleményét. Ha kicsit udvariasabb, sose tudjuk meg, hogy a vizsgakudarcot fokozandó, felmondta a további együttműködést búcsúzáskor. Csak esetleg cifrábban, epés megjegyzésekkel fűszerezve, pl.: Neked olyan botkezed van, hogy az életben nem lesz jogosítványod!

De mitől lehetett annyira „kiakadva”, hogy még előttünk sem fegyelmezte magát?

Fiunk nem adott elsőbbséget a Munkácsy úti kereszteződésben egy Jutasi útról érkező autónak. Illetve, először megállt, és úgy döntött, bevárja. De rosszul ítélte meg a sebességét, és rájött, hogy még kimehetett volna előtte. Megijedt, hogy a késlekedést felróhatják neki, és megpróbálta helyrehozni a hibát. Vesztére, mert közben a másik autó felért a kereszteződésbe. Összeütköznek, ha az oktató nem lép a fékre. A vizsga befejeződött, visszatértek a kiindulási helyre. A vizsgabiztos értékelt. De nemcsak a tanulót, az oktatót is elmarasztalta! Hogy lehet vizsgára hozni azt, aki még az elsőbbségadási szabályokkal sincs tisztában, és élethelyzetben nem tudja alkalmazni a tanultakat?

Hetekkel később elmentem az ATI-hoz, szerettem volna a vizsgabiztossal találkozni. Mikor elárultam, hogy miért jöttem, megfagyott a levegő. Nem adhatják ki a nevét. Sem személyesen, sem telefonon nem beszélhetek vele. Évek múlva kiderült, hogy azért zárkóztak el, mert a fiunk rendőrtiszti főiskolás volt, és féltek, nehogy valami bajuk legyen.

Tőlünk nem kellett félni. Feleségemmel megállapodtunk, hogy nem hibáztatunk senkit. A felelősséget kizárólag magunkban keressük. A nevelésünkben, figyelmetlenségünkben, önzésünkben, tudatlanságunkban. Én ajánlottam az oktatót… Az utolsó vezetési órán még elsütött egy „tréfát”: a vizsga napján nem fognak működni a lámpák a belvárosban, és rendőr irányítja a forgalmat. Fiunk pánikrohammal reagált a hírre, igaz, hogy csak otthon. Persze a lámpák működtek.

Az oktató a rendőrségen azt nyilatkozta, hogy emberi módon, kulturált hangnemben beszélt a fiunkkal, és a közös munka folytatásában is megállapodtak.

Megértem a pálfordulását. Durva pedagógiai hibát vétett, s ha kiderül, becsukhatja a boltot, de legalábbis árt a jó hírének s a káeftének is, amelynek tagja volt.  

Domján Gábor

Hozzászólások

hozzászólás