A füzet

Veszprém, Csolnoky kórház, reumatológiai szakrendelés. Jó három hónapja, hogy időpontot kaptunk. Persze nem volt sima ügy, hiszen csak a hét meghatározott napjainak meghatározott óráiban lehet ez ügyben telefonálni. Tudom, nem szép dolog külhoni példákkal rombolni a közhangulatot, de akkor is eszembe jut, hogyan megy ez (állítsuk meg) Brüsszelben.

Munkaidőben bármikor lehet szakorvosi randevút kérni telefonon, a kórház honlapján pedig a hét hét napján, napi huszonnégy órában, akár azt is megjelölve, hogy melyik orvoshoz ragaszkodunk. Előfordul persze, hogy a vizsgálatra várni kell egy-két hetet, néha egy hónapot is, viszont nem követelmény a háziorvosi beutaló. No de most végre itt vagyunk, a betegfelvételen egy kedves hölgy igazított útba minket, és bár a ‘zuramat 11-re jegyezték elő, most meg már mindjárt dél van, az idő kellemesen telik. Rég nem látott ismerőssel futok össze, kezelésre jött. Mondja, megpróbál időpontot kérni a következő kontrollvizsgálatára, mert hiszen három hónap, mire előjegyzik, addigra meg pont időszerű lesz ellenőrizni, használt-e a terápia. Hallom, ahogy a résre nyitott ajtó mögött az asszisztensnővel diskurál, de bánatos képpel kerül elő. – Ehh, nem sikerült, nem volt itt a füzet – és legyint hozzá lemondóan. – A micsoda??? – Hát a füzet, amibe beírják az időpontokat. – Aha… A füzet… Behívnak minket, a reumatológus doktornő fiatal, kedves és csinos. Az asszisztensek úgyszintén. Alapos a kikérdezés, lelkiismeretes a vizsgálat, az a megnyugtató érzésem támad, hogy ez az idős ember fontos nekik. Pedig csúszásban vannak és biztos éhesek is már, mégsem sietnek, nem türelmetlenek. Röntgenfelvételre kapunk beutalót, akár most mindjárt át is ballaghatunk vele.

A gép

Újra a betegfelvétel, most a röntgenes ablak. Mutatjuk a reumatológustól kapott papírt, a hölgy sajnálkozva ingatja a fejét. – Elromlott a gépünk, így most csak a maradék eggyel tudnak dolgozni a kollégák. Nézzenek be a folyosóra, látni fogják, mennyien várakoznak. Ha akarják, beregisztrálom önöket, de jobban járnak, ha holnap reggel jönnek vissza. Elbaktatok, belesek, tényleg sokan vannak. Nagyon sokan. Megfogadjuk a tanácsot. Szerencsére a ‘zuram nem egy sürgős eset, az idejébe is belefér, hogy vizsgálatokra járjon. – Remélem, maga lesz itt holnap is – búcsúzik a mosolygós adminisztrátortól, megtoldva egy vagány bókkal, ő pedig veszi a lapot. Kedélyes hangulatban csoszogunk kifelé, mert hát jó az, ha az embert emberszámba veszik.

A korlát

A főbejárattól egy széles lapos és egy keskeny meredek lépcső vezet lefelé. A ‘zuram hál’istennek nem mozgáskorlátozott, de a lépcsőzés nehezére esik. A dereka meg a térde… végtére is a reumatológiáról jövünk. A keskenyet választja inkább, arrafelé nem kell akkorát kerülni az autóig. Kicsit rosszul lát meg szédül is egy régebben elszenvedett enyhe stroke miatt, így elég bizonytalanul, óvatosan lépdel lefelé. – Miért nem tudtak ide egy korlátot tenni? – jegyzi meg morogva, és én, aki még elboldogulok kapaszkodók nélkül, így nem is veszem észre a hiányukat, egy pillanatra megállok és rácsodálkozom a fal mellett futó szűk lépcsősorra. Tényleg, miért? Nyilván, aki oda tervezte, sosem volt még beteg, idős és elesett.

A kérdés

Azt mondja a kormány, hogy az egészségügyi intézmények fejlesztésére milliárdokat költenek és ez igaz is. (Állítsuk meg) Brüsszelből rendesen áramlanak az uniós források, Veszprémbe is jutott belőle bőven. Megépült az onkológiai centrum, zajlik az energetikai korszerűsítés. De nincs elég ember, hogy legyen, aki felvegye a telefont, nincsenek használható informatikai rendszerek, nincs elég orvos, hogy lerövidüljenek a várakozási idők, nincs elég gép, hogy ne kelljen napokat a kórházi folyosókon eltölteni, nincs „betegbarát” lépcső és ahogy hallani, olvasni lehet, még egy sor más dolog sincs: kötszer, műszer, gyógyszer, WC-papír, ágynemű. Lehet, hogy sokak szemében egy utolsó demagóg leszek, de akkor is: a stadionok VIP szektorainak magaslatáról tényleg nem látni el idáig?

Hozzászólások

hozzászólás