Anyu és én a főváros felé autózunk. Ezen a karácsonyon olyan ajándékot akarok neki adni, amit nem lehet pénzzel megvenni. Visszatérünk a múltba, leánykora helyszíneire, elidőzünk a gyermeklélek tiszta emlékei között.

Villamossal és gyalogosan járjuk be a múltat. Anya otthonosan közlekedik a meredek budai utcákon. „Nagymamuskánál összegyűlt az egész család a Varsányiban, mi, gyerekek vigyázzban álltunk a fa előtt, vártuk a Jézuskát” – sorra előkerülnek a történetek, olyan élesen elevenednek meg előtte, mintha tegnap történtek volna. A Rózsadomb cukrászdába másfél literes családi sörért küldték kislány korában. „És aztán minden csütörtökön reggelig verték a blattot, mert cigánygyerekek potyoghattak az égből, de hogy a kártya elmaradjon, na, olyan nem volt.”

A házmesterlakás a Buday László utcában. Nagyanyám karácsonykor az egész háznak sütött bejglit

A házmesterlakás a Buday László utcában. Nagyanyám karácsonykor az egész háznak sütött bejglit

Böngészi a névtáblát a Buday László utcában, sorolja a régi lakókat, keresi, van-e még ismerős név. Egy nő fékez mellettünk biciklivel, anyám rákérdez, bejuthatna-e ő is a házba. Naná. Bemegyünk, le a lépcsőn, az alagsori lakáshoz. „Ez a konyhaablak, Mama esténként kinn varrt a konyhában, az a másik, ott oldalt pedig a nagyszoba. A házban nekünk volt először tévénk, ha meccset közvetítettek, még a csillárról is lógtak az emberek.”

Anya elidőzik a múltban leánykora helyszínén, a házmesterlakás kertjében

Anya elidőzik a múltban leánykora helyszínén, a házmesterlakás kertjében

A kertben ott áll az öreg diófa, Anyu kérges kezét végigsimítja rajta. „Mindig volt diónk karácsonykor, Mama az egész háznak sütött bejglit, én vittem fel a lakóknak a házmester ajándékát. Ennél a fánál fényképezett le Apád.” Most, ötven év után újra elkészül a fotó. Kifelé menet egy ajtóra épp hogy csak rámutat, általános iskolás volt még, amikor 56-ban napokat töltöttek a hideg, dohos pincében.

A Buday László utca sarkán, a Miniatűr bárban esténként egy zongorista játszott

A Buday László utca sarkán, a Miniatűr bárban esténként egy zongorista játszott

Lassan, ráérősen, egymásba karolva sétálunk a decemberi napsütésben. Próbálok magam is bekukkantani a múltjába. „Ebben az épületben esküdtünk Apáddal, a szomszéd utcában laktak a Rátonyi Robiék, amott a Gothár Péterék. Volt egy bár azon a sarkon, a Miniatűr. Esténként egy zongorista játszott, nagyon odavoltam érte, és ha mólés volt az Öreg, együtt mentünk, akkor mindenre be lehetett fűzni.” Odaérünk a kávézóhoz, gyermeki örömmel fedezi fel, hogy a neve nem változott, mint ahogyan a Bem mozinak és a Mokkának sem. Anyám újra fiatal lány, első szerelmével időzik a múltban, csak akkor zökken ki belőle, amikor meglát egy férfit a kutyájával. Nem kéreget, csak ülnek ketten a hideg járdán, a kutyus hátán takaró. Anya aprópénzt vesz elő: „Mindig adok, de a kutyásoknak többet.”

A Horn Ede utcai bérház szoba-konyhája őrzi a kisgyermekkor emlékeit

A Horn Ede utcai bérház szoba-konyhája őrzi a kisgyermekkor emlékeit

Átvillamosozunk Pestre. A Weiner Leó utcában megtaláljuk a házat, amelyet kerestünk. A körfolyosós pesti bérház udvari földszinti szoba-konyhájába sosem sütött be a nap. A lakásban most is ég a villany. Anyát fényképezem, egy hölgy ajtót nyit, kedvesen azt kérdi, segíthet-e. „Itt születtem, a Horn Edében, ebben a lakásban” – mondja Anyu csendesen. Pillanatok alatt megtudunk mindent a házról, a lakókról, a hölgy beinvitál, nézzünk csak körül. Anya hatvan éve nem járt ebben a lakásban, látom rajta, most sem igazán hiszi el, hogy újra itt van. A parányi konyhában tűnődik az emlékei között: „Itt állt a sparhelt. Az Öreg munka után mindig hozott nekem csokoládét, a Gránit 70 fillér volt, a Balaton 30. Ide tette, pont ide, a sparheltre, és nem volt szabad vacsora előtt megennem. Mindennap eljátszottuk, hogy megkérdeztem, mit hozott nekem. Azt válaszolta, semmit, azok csak kályhapucolók, Juditka, és nem szabad megenni. Itt volt a kredenc, karácsonykor pénztárosat játszottunk, meg a Kati babát kaptam, alvós volt, megetettem, teletömködtem a száját száraz kenyérrel.”

Nagyapám munkahelye, az Országos Mentőszolgálat a Markó utcában

Nagyapám munkahelye, az Országos Mentőszolgálat a Markó utcában

A környéken minden utca emléket őriz. A Lovag utcában ma is ott a felirat: Elemi Leány Népiskola. A Vadász utcában állt a Révai Nyomda, Anya első munkahelye. A Markó utcában, az Országos Mentőszolgálatnál dolgozott a nagyapám, mentősofőr volt. „Itt, ennél a kapunál vártam az Öreget. Amikor végzett a melóval, elmentünk a Toldiba vagy beültünk a cukrászdába sarokházat enni. Még a műjégre is kijött velem. Emlékszem, 56-ban végig szolgálatban volt, sokáig hírt sem kaptunk felőle, azt sem tudtuk, él-e, hal-e. Egy hét után jött haza, fáradtan, mocskosan, borostásan, éhesen.”

„Forrón szeretett férjemnek, Csurikámnak” – nagyanyám ezt a fotót ajándékozta nagyapámnak 1956. november 1-jén

„Forrón szeretett férjemnek, Csurikámnak” – nagyanyám ezt a fotót ajándékozta nagyapámnak 1956. november 1-jén

Hirtelen sötétedik. Még egyet sétálunk a feldíszített Andrássyn, a „4-es, 6-ossal” visszamegyünk Budára, a villamosból nézzük a kivilágított várost, megcsodáljuk a hidakat. Anyu egészen meghatódik. Hiába, Pest, az Pest – mondja csak úgy magának. Az emlékek velünk maradnak. Nem csak karácsonykor.

Hozzászólások

hozzászólás