Szabad-e, kell-e, megéri-e demisztifikálni, egymásra vetítetni művészetet és magánéletet? Ezen gondolkodom a Magyar Nemzeti Galériában a közelmúltban megnyílt nagyszabású El Kazovszkij-élet/mű kiállítás kapcsán.

A XX. század és az ezredforduló egyik legeredetibb és legszuggesztívebb magyar képzőművészének nem csupán az alkotásait, de a magánéletét, a Can Togayhoz fűződő, életfogytig tartó plátói szerelmét is közszemlére teszik a kurátorok: Jerger Krisztina, Rényi András és Százados László.

„A nemi identitás problémája, amelynek önálló – tapintatos, de karakteres – tárgyalása nélkül El Kazovszkij minden bemutatása képmutatás lenne. A művész mindig bátran fordult szembe a nemi sztereotípiák zsarnokságával: de mivel saját önértékelése szerint  ’19. századi stilizált férfitudattal’ nőtt fel, saját köztes pozícióját is a markáns férfi és női szerepelőírásokkal konfrontálódva formálta meg” – olvasható a kiállítás kísérőszövegében. A sajtóbemutatón Rényi András kurátor vezette végig az újságírókat a Nemzeti Galéria labirintusszerűen átépített, fekete kartonnal, sötét posztóval bevont termein. Az úgynevezett „ősesemény” termétől indultunk el, ahonnan háromfelé ágazik el az út, indulhatunk bármerre, mindig odajutunk. Ez az origó nem más, mint egy dátum, amelyet El Kazovszkij a performanszai előtt is mindig a karjára írt: 1975. I. 15. Ezen a napon találkozott a 20 éves Can Togay forgatókönyvíró, rendező, színész, költővel, aki a kiállításon meghallgatható vele készült interjúban elmondja, igazából nem érzékelt semmit az egészből, sőt, inkább furcsállotta a festőnőt, akit például nem érdekelt modelljének az arca. Ezzel szemben a festőnő egy életre beleszeretett, és ez a szenvedély meghatározza egész művészetét, erre a személyes történetre építi fel a hatalmas mítoszt, a hiány, a szépség utáni vágyakozás költészetét. Apropó, költészet, El Kazovszkij oroszul írt, költőként is jelentős életművet hagyott hátra.

„Erős hajlama volt bizonyos tárgyak, emberek, műalkotások fetisizálására. A fétistárgyak állítása, kultusza és ledöntése a művész festményeinek, installációinak és híres performanszainak központi témája volt: csillapíthatatlan szerelmes sóvárgása az elérhetetlen Szépség után a Másik eleven testének roppant sokféle, gazdag érzékiségű művészi pótlékait hívta életre” – elemzi ki a kísérő sajtóanyag El Kazovszkij hozzáállását. A kiállított mintegy 400 mű mellett láthatóak a festőnő személyes tárgyai, ruhái, levelezései, lemezborítói, plakátjai, a hiányt, a sóvárgást kifejező furcsa kutyaszobrai, amelyek így együtt páratlan drámaisággal jelenítik meg az akár undergroundnak is nevezhető opuszt.  Ő maga is szerette és művelte a teatralitást (hiszen sikeres színpadképtervező is volt). Ez volt az ő angyali társalgása a beszélgetőtársaival, a közönségével. Amikor a teljes érzés belerobban az űrbe és az egész űr még előtte tátong. A Nemzeti Galéria előcsarnokában felépíttették a kurátorok annak a Dzsan-panoptikumnak a hasonmását, amelyben minden évben „ünnepi játékot”, egyfajta pogány misét, performanszt tartott.

El Kazovszkij életének feloldhatatlan ellentmondása volt az a kettősség, amelyet művei is tükröznek, nőként férfitudattal élt, illetve férfitudattal nőként. Menekült a meghittségtől, ugyanakkor sóvárgott a feltétel nélküli együttérzésre és megértésre. Mi lett volna, ha a szerelme mégis beteljesül? A távolság mindent túldimenzionál. Meggyőződésem, hogy ezeknek az eksztázisoknak csakis a szeretett személy, illetve a mitikussá növelt személy távollétében lehetett hangot adni. Csakis így lehetett rávetni magát az érzésre és a lehetetlent, a csodát követelni. Ennek az erős szenvedélynek és makacsságnak a dokumentuma is ez a kiállítás, azon kívül, hogy összegyűjtötte a 2008-ban, hatvanéves korában elhunyt El Kazovszkij műveinek jelentős részét. Felfejtik a kurátorok az életművet, amelynek a 20. század vége legeredetibb teljesítményei között a helye. Magyarázatot próbálnak találni a megmagyarázhatatlanra. Közelebb visznek hozzá, de végül is nincs feloldás.

A túlélő árnyéka – Az El Kazovszkij-élet/mű című kiállításon lesznek tematikus tárlatvezetések, például november 26-án Urai Dorottya művészettörténész foglalkozik a festőnő performanszművészetével, A Dzsan-panoptikumok címmel. Január 24-én pedig Alföldi Róbert rendező beszél a hiányról a képek kapcsán. Szombatonként tárlatvezetésre várják a látogatókat, január 10-én pedig egy előadás-sorozat részeként Rényi András művészettörténészt hallgathatják meg kurátori elképzeléseiről.

Hozzászólások

hozzászólás