Első ránézésre nem is látszik rajta, micsoda terhet cipel. Nem okol senkit és semmit, naponta teszi, amit asszonyok tízezrei, neveli gyermekét, rendben tartja otthonát, várja munkából hazatérő férjét és munkát keres. Megkér, hogy a nevét ne említsem. Jó, nevezzük Klárának.

Ízületi betegségtől szenved, nem szégyelli a vele történteket, de rosszak a tapasztalatai, inkább névtelen maradna. A betegsége miatt, amely már végérvényesen elkíséri egész élete során. Azt mondja, annak idején félrekezelték a veszprémi gyermekkórházban, sokáig nem tudott lábra állni, menni meg egyáltalán

– Édesapám az ölében cipelt kórházról kórházra Budapesten, hasztalan. Édesanyám többéves küzdelmének hála, ma már lábra tudok állni. Mindezt infúziók, gyógyszerek, gyógyteák segítségével – meséli, és látom, újraéli a nehéz időket. – Hát itt tartunk most, a betegség nyomot hagyott rajtam, nem tűnt el, tudtuk, megmondták előre, jobb nem lesz, de karbantartható. A karbantarthatóságról annyit, hogy a fájdalmaim megmaradtak, ennek ellenére dolgozni kezdtem. De aztán idővel sok munkahelyen rájöttek, valami nincs rendben velem, „olyan furcsa”, mondták a hátam mögött. Folyamatosan orvoshoz jártam, rengeteg terápiát ajánlottak, néha a „csodaszerek” ideig-óráig segítettek. Végül sajnos megváltozott munkaképességű lettem, de hála a sorsnak, anya is. Van egy kislányom – mondja Klára, és hozzáfűzi, hogy szinte észrevétlenül került a diszkrimináltak közé. – Megjegyzem, nem a politikát és nem is a munkáltatókat okolom, nem is az emberi hozzáállást. Számtalanszor utasítottak el, pedig vannak értékeim, és szeretnék a társadalom hasznos tagja lenni, semmi több.

– Végigjártam az évek során szinte minden olyan szervezetet, amelytől segítséget remélhettem, teszteket írtam, pszichológushoz jártam. Lenyeltem a megaláztatásokat, csak ne húzzam fel magam, gondoltam annyiszor, hiszen csak felmérnek, hogy jobban megismerjenek, de számtalanszor kiderült, nem azt keresték bennem, miben vagyok jó, hova tudnának elhelyezni. Olykor testileg, lelkileg is összetörtem, megtépázva kerültem ki a megmérettetésekből. Órákat utaztam, buszoztam, pénzt költöttem, hogy interjúkon jelenhessek meg, de személyes találkozókig sehogyan sem jutottam el. Önéletrajzok százait adtam be, küldtem el, hitegettek, ígérgettek, de amint kiderült, hogy megváltozott munkaképességű vagyok, és ráadásul gyermeket is nevelek, már semmi esélyem sem volt. Azokon a munkahelyeken, ahova eddig jelentkeztem, ugyanúgy helyt tudtam volna állni, ha nem jobban, mint bárki más – meséli Klára, és hozzáfűzi, mindezt csupán azért mondja el, hogy egy olyan helyzetre hívja fel a figyelmet, amely sokakat érinthet.

– Az egészséges többség nem észleli a gondjainkat. Pedig valósak és súlyosak. Sokan félre is tolják a témát, nem vesznek tudomást róla, mert ez olyan emberi történet, amivel senki sem szeretne foglalkozni. Végül is mindenem megvan, család, barátok, csupán egy munkahely kellene nekem, ahol hasznos lehetek, ahol számíthatnak rám! Ugye, ez nem olyan nagy kívánság?

Hozzászólások

hozzászólás