Ma van a téli napforduló. Az év legsötétebb napja – és nekem az igazi karácsony is egyben. A fény ünnepe. Nem szabad felkapcsolni a villanyt, csak a gyertyákat meggyújtani. Sokat. Hogy legyőzzék a sötétséget. És lehessen üdvözölni a fényt. És szépen összehajtogatni, és elrakni a többi közé az elmúlt évet. Hogy rendben és minél nagyobb fényességgel lehessen kezdeni az újat.
Szerencsémre munkát soha nem kellett nagyon keresnem, sőt, a hollywoodias karrierem fő szekérfutási idején rendszeresen fejvadásztak rám, huszonöt évesen már úgynevezett „főnök” voltam. Mindent a Pistának köszönhetek – a rend kedvéért ezt mindig el kell mondanom. Pista az első igazi, felnőttkori főnököm.
Mikor ezt a könyvet elkezdtem írni, még hetente repültem valahova, most ritkábban, de még mindig elég sokat. Munka miatt főként, meg a kétlakiság miatt is, egész Európában, ami első hallásra nagyon érdekesen hangzik, világlátottság szempontjából, gondolom.
„A községünkben volt egy közös legelő. Területe több hektár volt, határai: nyugatról a vasút, délről egy folyó, keletről az országút, északról a falu határolta. Ide hajtották ki a családok a teheneiket József naptól Szent Mihály napjáig. A gulyásnak minden darab állat után 20 kg búzát fizettek a gazdálkodók.
Az egri vár templomoltára – az egész templom is, de leginkább az oltár helye – varázshely. Egyike azon réges-régi helyeknek, amiket, gondolom, az idők kezdetekor egyszerűen csak szentként tiszteltek, majd a keresztények rájuk építették a templomaikat és ránk már így maradtak, legtöbbször templomként. Templomot ugyanis – szerintem – nem papok „szent”-elnek fel – mert az, ha jól van kitalálva, eleve Szent –, ha már ezt… Continue Reading →
Az életben való folytonos talpra landolást – saját tapasztalataim szerint – semmi nem segíti annyira, mint ha az embert ötévente költöztetik a szülei. Embergyerek megtanul még jó időben alkalmazkodni, nem túlzottan kötődni és gyorsan összepakolni. És mivel minden iskolámat dupla annyi emberrel jártam, mint más, ezért dupla annyi osztálytalálkozóm is van.
Holnap az apósomhoz megyek, a vadonatúj piros autómmal. Külföldi apósom van, és senki nem beszél már vele, csak én. Az őszinteségnek is nagy ára van, de szerintem a legnagyobb árat mégis a megbocsátás képességének hiányáért fizetjük ezen a világon. Például ő. A piros pedig a legeslegújabb kedvenc színem.
A gimnáziumi éveim, ha akarom, egy oldalon is elférnek, csak néhány dologra és emberre emlékszem, szerintem szándékosan. Az elsőben (az első gimimben) emlékezetes a tanárom, akinek azóta meg is írtam, hogy jó fej volt, köszi.
A Hegyen a jövendőbeli házam helyét gyíkokkal kerestettem meg. A megfelelő telket gyíkok jelezték, választották ki, és néhányan közülük a földátruházásnál is jelen voltak.
Ha történelmileg szeretnék hű lenni, Mamámról kétféleképpen kellene írnom: Mama, aki nekem volt és Somlainé, a nő, feleség, anya. De mivel még soha senki nem volt hű a történelemhez, amióta világ a világ, kivéve persze a CNN-t, én is csak pont azt és úgy írom le róla, amire és ahogyan én magam emlékszem.
A Papa tizenkét évvel volt idősebb a Mamánál, azaz már meglett férfiként, 31 évesen vette el a tizenkilenc éves öreganyámat. Rendkívül jóképű és nagyvilágian sármos volt, falusi viszonylatban igazi garabonciás. Vándor ékszerészként és órásként mutatkozott be a mit sem sejtő nagyanyámnak, aki „órás bácsi”-nak szólította.
A Hegyről az első emlékem a Kláritól van. Az akkori falunkból minden nap egy másik faluba jártam óvodába busszal. Reggelente mindig ugyanazok az emberek utaztak velünk – köztük a Klári. A Klári apukája kovácsmester volt, igazi kovácsműhelye volt, és én még láttam igazi izzó patkót a tüzén. Tőlük vették a szüleim a zongorát is, amit azért kaptam, mert egy éve jártam már a zeneiskolába zongorázni, és… Continue Reading →
© 2020 Veszprém Kukac
Weboldalunk működését, biztonságos üzemeltetését a nap 24 órájában, az év 365 napján a websupport.sk tárhely biztosítja
