Az első döbbenet után megy a süketelés, mondja mindenki a magáét saját pártállása szerint. Az államfők, politikusok magyarázzák a bizonyítványukat, de a brüsszeli bürokrácia érdemei is elévülhetetlenek az EU-tól való elriasztásban. Közben a fiatalok dühösek, és nem is nagyon értik, mi történt. Ők már európaiak, Londontól Párizson át Zürichig dolgoznak, hallani sem akarnak a szűk határok közé való visszaszorításról. Nagy-Britanniában is a hatvan fölöttiek és a szegényebb rétegek szavaztak a kilépés mellett, azok, akik veszteségként élték meg a munkaerőpiac megnyitását.

Nem akarok ehhez az általános kakofóniához csatlakozni, nem akarok okoskodni, mert most legfeljebb a bizonytalanság a biztos. Az információim is másodkézből valók. Mindenesetre érdekes a gazdasági elemzők véleménye, akik szerint tévedés az angolok döntését a munkaerőpiacok megnyitásához, a gazdasági válsághoz kötni, hiszen az egy főre eső bruttó hazai terméket tekintve a 21. századi egyesült Európa megelőzi Amerikát és Japánt is. És szerintük nem számít annyira a növekvő munkanélküliség (8,7 százalék az amerikai 5 és a japán 3,2 százalékhoz képest) sem, mert az inaktív idősebb korosztály döntötte el a kérdést. Azok, akiknek fáj, hogy a betelepült lengyeleket, magyarokat és arabokat is ugyanaz az egészségbiztosítás illeti meg az orvosnál, ami őket, őslakosokat.

Mi jöhet ezután?

A pesszimista változat szerint vadul ingadozni fog a font árfolyama, ami negatívan befolyásolja a kontinens külkereskedelmét, hiszen az erősen kötődik a fonthoz. Akár recesszió is lehet a következmény. Európa gazdasága a Berlin–Párizs–London központokról áthangolódik a Berlin–Párizs–Moszkva trióra? Ez a hármas mindig veszélyes, mert veszít erejéből a demokrácia, amely mindig a Trafalgar tér és a Lombard Street felől sugárzott legerősebben. A populizmus teret hódít világszerte. Merkel és Hollande szavazókat veszít. Az Európai Unió megmarad ugyan, de visszaesik a ’80-as évek formális kapcsolataira. A kontinens gazdasága legjobb esetben stagnál és a következő évtizedben leszakad Amerika és Kína mögött.

Az optimista változat szerint keine Panik, Nagy-Britannia az Európai Gazdasági Térség tagja marad, akárcsak Izland és Norvégia, amelyek nem EU-tagállamok. A többség számára ez annyit jelent, hogy a roaming nem drágul. Igaz, hogy az Egyesült Királyság bezárja kapuit a bevándorlók előtt, szigorítják a betelepülőkre vonatkozó törvényeket, de akkor is szükségük lesz külföldi munkaerőre. Majd az idő megoldja a problémákat. Begyógyítja a sebeket. Brüsszel pedig ért az angolok üzenetéből és a lényegre összpontosít az ostoba bürokrata tinglitangli helyett.

Valószínűleg a kettő között, a pesszimista és az optimista változat között fog alakulni a jövő, és hogy ez hogyan hat Magyarországra? Azt majd kielemzik a közgazdászok. De persze nagyban közrejátszik a politika, mint bizonytalansági tényező. Meddig fogja a kormány kijátszani a migráns kártyát, mennyire fogják Brüsszel ellen cukkolni itt is a tömeget, amely köztudottan könnyen befolyásolható.

Idén tavasszal jelent meg a Pannon Egyetemi Kiadó gondozásában Papp Sándor okos könyve Temetnünk kell-e Európát? címmel. Azóta ott van az éjjeliszekrényemen. Legszívesebben az egészet idemásolnám. „A szociális piacgazdaság, a jóléti állam számos eleme nem vagy alig működik, a létbizonytalanság növekedőben, a munkahely megtartásának esélye csökken, s a növekedés mítoszát lassan-lassan a feledés homálya borítja. Európára délről és keletről a migráció hatalmas hullámai nehezednek, földrészünk szinte ostromlott erőddé vált, a nemzetközi terrorizmus és bűnözés a legváratlanabb pillanatokban zavarja meg a köznyugalmat.” „A közélet szereplői, a döntéshozók, akiket meglehetős gyakorisággal nem feltétlenül a közjó érdekei motiválnak, hanem sokkal inkább a hatalomvágy és a birtoklásvágy, eltérően reagálnak, illetve reagálhatnak a válság előidézte helyzetre. Ahol a befogadó társadalmi, gazdasági és politikai intézmények évszázados múltra tekinthetnek vissza, a reakció nem a be- és elzárkózás, hanem a nyitás felé mutat.” „Ahol a történelmi hagyományokban a kizáró, hierarchikus, tekintélyelvű politikai, társadalmi és gazdasági struktúrák erősen rögzültek, egy adott, kivételes helyzetű csoporton belüli kohézió erősítése minden határon túl előnyt élvez, más csoportok felé a hidak nem épülnek, hanem ellenkezőleg, azokat felégetik. Ez pedig a válsághelyzetekre adható válaszokat tekintve nem sok sikerre adhat reményt, inkább a társadalmi széthullás előidézőjévé válik” – figyelmeztet a professzor úr, és idéz egy amerikai magánvéleményt, miszerint a jövőben Kína lesz a világ üzeme, termelője, India a szolgáltatója (informatikai), Európa pedig a világ MÚZEUMA! „A kijelentést akár sértésnek is vehetnénk, de az egyértelmű, hogy a jövő valóban erről fog szólni. Fel kell tennünk a kérdést és a döntés nem halogatható: szeretnénk-e mi magunk, de mindenekelőtt utódaink múzeumban élni?”

Ezen tényleg el lehet gondolkodni. De ma hétfő van, munkanap. Ébresztő!

Hozzászólások

hozzászólás