Helyi járaton utazni hasznos: egyrészt az így közlekedőnek sosem vész el az élő, közvetlen kapcsolata a valósággal, másrészt hihetetlen mértékben megnő a konfliktustűrő képessége. Ezt a bölcs következtetést vontam le a mai afféromból, amelynek kezdeményezője – bevallom – én magam voltam, az eset másik szereplője pedig egy 30-as éveiben járó, csinos, nyurga (azaz magas és vékony) nő.

A nő hangosan telefonált. Felszálláskor a színháznál és a buszon is. Elég sokan vártunk a négyesre, köztünk vagy hat-nyolc férfi is, ez utóbbiak a menetrendet tanulmányozták, és tanakodtak, melyik busz viszi ki őket a pályaudvarra. Közben megérkezett a helyi járat, s a kinyíló ajtó előtt két oldalról felsorakoztunk. Jobbról a férfiak, balról az addig elszórva álldogáló, üldögélő nők, öregek. Előttem a nyurga nő telefonált, s ezt kihasználva egy férfi – jobbról – fellépett előtte a buszra. „Bunkó!” – csattant föl magabiztos otthonossággal az ítélet.

Mikor én kerültem sorra, előre akartam engedni két férfit, mert ők már régebb óta vártak, de előretessékeltek: csak menjek. A buszon elhaladtam a továbbra is telefonálgató nyurga mellett (ő akkor már ült), s hallottam, ahogy a mobiljába szidta a férfit: „egy nő előtt felszáll, hát mit képzel ez…!” Én meg – a női-férfi egyenjogúság tántoríthatatlan harcosaként – hozzáhajoltam és rászóltam: Magára is ráférne egy kis udvariasság. – „Mi van?” – Ha nem telefonálgat felszállás közben, s nem úgy mászik, mint egy csiga, akkor nem szállnak föl maga előtt. Ezzel hátraballagtam, elöl már nem volt üres hely.

Egy fél percen belül követett a nyurga is. Most nem lassúzott, nyargalt hátra, s fenyegetőn felemelve a mobilt tartó kezét, rám rivallt: „Beszóltál?” Míg farkasszemet néztem vele, bevillant: nevezhető így is, amit csináltam, de nem kívántam helyeselni. Aztán megismételte, még agresszívebben – beszóltál? –, s meg kellett szólalnom.

– Csak figyelmeztettem. Felszállás közben telefonálgat, mástól meg elvárja, hogy udvarias legyen!

– Mi közöd hozzá? Akkor telefonálok, amikor akarok.

– Csakhogy én is hallom a maga telefonálgatását. És nem hiányzik. S lassítja a felszállást is.

– Ahhoz sincs semmi közöd! Különben is, nyolc hónapos terhes vagyok, nekem ne merd azt mondani, hogy mászok?

Ránéztem a hasára – jé, tényleg! –, dudorodik. Három vagy négy hónapos, több nem lehet, olyan pici a hasa. A fiam 2,60-nal épp nyolcadik hónapra született, de háromszor vagy négyszer ekkora hasam volt. Pedig én is karcsú kismama voltam.

–  Nem tudtam, hogy babát vár. De ettől még nem kéne bunkóznia. Meg telefonálgatnia a buszon.

– Szar öregasszony! – zárta le a disputát vitapartnerem, s letelepedett a közelben egy üres helyre. Persze azonnal felhívta a nemtudomkijét, hogy beszámoljon a fejleményekről, miért is szakította meg a beszélgetésüket: „Beszólt egy bunkó, egy szar öregasszony!” Mikor már negyedszer harsogta a szar öregasszonyt, s mindenkinek végleg hátratekeredett a nyaka a buszban előttünk ülők közül (pedig a gondosan kisminkelt kismama az egyikre közben rá is ripakodott, hogy mit bámul), akkor megelégeltem a „szar öregasszonyozás”-t. Nem is a díszítő jelző, a szar bántott igazán, hanem az öregasszonyozás. Rendben, hogy a 62 évemmel én tényleg öregasszony vagyok, de ezt miért kell olyan megsemmisítő fölénnyel szajkózni? Mintha azt is mondaná, ha öreg, akkor már nem tényező, már nem számít. Hogy számítsak, újra megszólaltam:

– Ha sokat hergeli magát, megnézheti majd, milyen lesz a gyereke!

– Ahhoz sincs semmi közöd! Te még szülni sem szültél – hangzott a replika, de mire válaszolni tudtam volna, az ifiasszony leszállt. Most megy vérvételre a kórházba, tudatta még a telefonos ismerősével és egyben a busz közönségével is.

Páran a buszon levők közül már korábban is, most is, szemmel, fejmozgással jelezték, ne vegyem a szívemre a dolgot. Én nem vettem, végül is én kezdeményeztem. Meg aztán tudom, hogy hol élek, kik közt, s azt is, kitől mit várhatok. Jóindulatú, tapintatos embereknek nem szoktam „beszólni”. Másoknak igen, méghozzá nagy kedvvel, s olyankor persze kapok én is hideget, meleget egyaránt. Ezt megszoktam, de azt továbbra sem tudom megszokni, ha emberek – nagyra nőtt gyerekekként – úgy érzik, nekik senkire és semmire nem kell tekintettel lenniük. Hozzájuk pedig mindenki legyen kedves, figyelmes és megértő.

Domján Edit

Hozzászólások

hozzászólás