Azt mondják, öregszem. De annyira azért nem, vélem magamban. A minap séta közben találkoztunk az öreg kutyával. A falkában megvitatják, hogy kotorék, mint én, és jó vadászkutya lehetett. Látom, hogy az erdő zöldje és a szabadság illata már csak álmaiban jelenhet meg neki. Most éppen sem otthona, sem gazdája, sőt, neve sincs, elkeveredett a város forgatagában. A szerkesztőségben telefonálgatnak. Hogyhogy senki sem keresi? Sem az állatvédőknél, sem a gyepmestereknél? Nem hiányzik senkinek?

oregtacsiKinek kell egy öreg kutya, mondja az állatvédő, s nem sok jóval biztat: sok állat lelt náluk gazdára, de a listán megmaradnak az öregek. Csendben lapítok. Nem kellenek senkinek, magyarázzák egymásnak, a gazdák elajándékoznák őket, úgy vélik, az humánusabb, mint az altatás.

Elajándékozzák öreg társukat? És mindegy nekik, hogy ifjú korában hűséges és odaadó, vidám társ volt?  Gazdájának csalódást soha nem okozott, nem hazudott, nem csapta be, nem volt álnok vagy gonosz, nem okozott fájdalmat, nem csalta meg. Mégis túladnak  rajta?

– Sokszor csak úgy kirakják valahol az út szélére, és a sorsukra bízzák őket – hallom a beszélgetést, alig hiszek a fülemnek és a rémület belopózik a lelkembe. – Hályog van a szemén – közli valaki.

– Napokig várakoznak, hűséges kutyaeszükkel úgy vélik, visszajönnek értük, néha belepusztulnak a várakozásba. Kutyaésszel meg nem érthetik az emberek lelketlenségét – mondja az a valaki, aki ezentúl gondoskodni fog a nevenincs öregről.

Hát igen, nem kell az öreg senkinek, mert már rosszul lát, kissé válogatós, gyenge a hallása, és mi tagadás, rigolyás is. Morgós, dünnyögős, néha még a foga is fáj, egyre nehezebben mozog, mert sajognak az ízületei, és már a gazdája sem büszke rá, nem apportál, nem üldöz lepkéket és utál pitizni meg pacsit adni.

Az öreg tacskót kivezetik. Én is ilyen leszek egyszer? Vakkantok. Jól van, na, ne izgulj, szólnak rám felülről, semmi gond, mondják, te jó helyen vagy.

Hozzászólások

hozzászólás