Bőrig áztam. Ácsorgunk a bolt előtt, egy kis tető alatt, várjuk, hogy elálljon. Mintha dézsából öntenék – mondja valaki, és még azt is mondja, hogy a májusi eső aranyat ér. Erről elbeszélgetnek egy ideig, aztán egy Marika nevű várakozó rám néz, és közli, neki is volt egy ilyen kutyája.

– Vagyis majdnem ilyen volt – nézeget engem felülről. Mi az, hogy majdnem ilyen?  Kikérem magamnak! Aztán folytatja. – Egyszer egy ilyenforma kiskutyára lettem figyelmes. Gyengécske volt és vonszolta a lábát. Akkoriban a kórházban dolgoztam, gondoltam egyet és bevittem a sürgősségire. Mellette az öregúr beszól:

– Kutyát a sürgősségire? Ne már!

– Bizony. Éppen Cs. doktor volt az ügyeletes, és kérdi tőlem, mi a gond, Marika? Mondom, itt ez a szegény jószág, nagy baj van a lábával. Na, nézzük, mondta a doktor, akinek éppen volt akkor egy szusszanásnyi ideje. Megröntgenezték, és kiderült, hogy csonttörés. Iziben gipszbe tették a lábát. Aztán így lett egy kutyánk. Olyan terrier fajta, mint ez – mutogat rám megint, még hogy terrier, vakkantok, de fülelek.

– Tücsök lett a neve és nagyon jó kutya volt – magyarázza Marika, miközben sopánkodik a cipője miatt, a kurva esőben tönkre fog menni, mint az, amelyiket vissza kellett vinnie, mert egy hónap alatt szétment, mert a mai világban ilyen szar minőséget gyártanak – morgolódik, a többieknek is van történetük a gyatra minőségről, esőről, az árakról, kormányról, kátyúról, gyerekekről. Az idős úr azonban nem hagyja abba:

– Azt akarja mondani, kutyát vitt be a kórházba? Hogy beengedték? És hogy gipszbe tették a lábát? Ne füllentsen már, hölgyem, hazudoznak ebben az országban éppen eleget maga nélkül is! Marika higgadtan válaszol:

– Úgy a nyolcvanas években lehetett. Kutyát bevinni a gipszelőbe akkor sem volt helyes, de emberséges volt – szögezi le, én meg most azon tűnődöm, hogyan is mondhatnánk ezt kutyául?

Azt, hogy emberséges?

Hozzászólások

hozzászólás