Durván korlátozták a személyiségi jogaimat. És a szólásszabadságom is. Úgy kezdődött, hogy egy egér mászkált a házban, ami engem egyáltalán nem zavart, de a falkavezér úgy gondolta, hogy kell egy macska.
Megérkezett a kisasszony, úri nevet kapott: Szofi. Én meg jó nevelést kaptam, nem kötöttem bele, elviseltem, már-már megszerettem. Ám mint kiderült, a pofátlanságnak nincs határa. Miután világgá menesztette Cinikét, az egerünket, úgy vélhette, jogot nyert arra, hogy feljebb kapaszkodjon a ranglétrán. Velem kezdte.
Gyanútlanul döcögtem a minap az ágyikóm felé, látom, a kisasszony a helyemen üldögél. Pedig van saját ágya. A békés együttélés jegyében nőttem fel, nincs gondom a mássággal, meg az efféle bevándorlókkal. Cinikét is elviseltem, gondoltam alkudozhatunk. Nyekkentem egy fenyegetőt. Erre ő kéjesen fetrengett, villogtatta a zöld szemét, hosszan nyújtózkodott. Hát persze, ideges. Helyes, akkor kussoljon ki a helyemről! Úriember módján a legfinomabb ultrahangot produkáltam, de meg sem moccant. Aztán üldögélgettünk. Én az ágyam mellett, ő meg benne. Szemeztünk.
Végre jött a falkavezér! Én barátságosan csóváltam a farkam, ne legyen már vérontás, minden gond megoldható békés úton, ezt szokták a kukacok is mondogatni kávézás közben az asztalnál.
A falkavezér gondterhelten tűnődött. Úgy vélte: a rangsor fontos dolog, és kiemelte a betolakodót az ágyamból. Erre mi történt? Ez a kulturálatlan, gyilkos tekintetű némber rúgkapált, harapott, karmolt, igen tűrhetetlen hangon nyivákolt, és idegbajosan elrohant. Helyes.
Ma sziesztázni indultam az ágyam felé, és mit látok? Szofi a helyemen. Mi mást tehettem, bepréseltem magam a dög ágyikójába. Ez lenne az igazságtétel?!