Vártam vele estig, nem akartam indulatból fogalmazni. Gondoltam azt is, talán elmúlik, túllépek rajta, elfelejtem. De nem, a döbbenet most is bennem zakatol.

Temetés volt délelőtt, egy sokunkhoz közel álló, tragikus hirtelenséggel elhunyt POLGÁR temetése. Barátok, volt kollégák, évfolyamtársak szóltak szépen, egyszerűen, őszintén, el-elcsukló hangon a ravatal előtt, búcsúztatták az EMBERT, aki nélkül szürkébb lesz a világ, csöndesebb a város, unalmasabb a közélet.

Maga az érsek úr is személyes jó ismerősként emlékezett az eltávozottra. Hívő volt – mondta –, bár a vallásgyakorlásból ritkán merített erőt. Ezt követően furcsa fordulatot vett a főpapi beszéd.

– Tudom, arra biztatnál, mondjam el itt ezeket a gondolatokat, mert a hazaszeretet és a család fontos volt számodra is – szólította meg az elhunytat, majd hosszas, kínosan hosszas aktuálpolitikai elmélkedésbe fogott gyermekvállalásról, globalizmusról, az „ott jó, ahol több pénzt lehet keresni” vezérelte kozmopolitizmusról, migránsokról, iszlám térhódításról, gender-ideológiáról.

Felnéztem a ködös égre, a szürke felhőkön túlra, oda, ahol az Ő lelkét sejtettem, és egész biztosan éreztem, hogy nem, ezt ő nem akarta volna a saját temetésén hallani.

Hozzáteszem, én is hívő vagyok, bár én sem a rendszeres vallásgyakorlásból merítek erőt. Sok mindenben egyébként osztom az érsek úr nézeteit, és bármelyik témáról, bárkivel szívesen beszélgetek, csak épp az nem jutna eszembe soha, hogy minderről egy ravatal mellett szónokoljak, mert a temető nem az a hely és a temetés nem az az alkalom. Horribile dictu: mindezt az elhunyt „egyetértésével”, aki már nem tudja kikérni magának a jólneveltség ilyen faragatlan megcsúfolását nagy nyilvánosság előtt. Hát lehet így békében nyugodni? (Áhhh, mégiscsak elragadott az indulat!)

Hozzászólások

hozzászólás