Van nekünk egy írónk, aki egy személyben képviseli drámairodalmunkban az abszurdokat és a dadaistákat, Ionescót, és megkockáztatom, hogy Karinthy intellektuális groteszkjét is – csak kevesen tudnak róla. Pedig Balázs Attila talán még csak nem is a legmostohább sorsú drámaszerzőnk, hiszen ha színpadot nem is sokat látott, de hangjátékok készültek a műveiből és folyóiratokban is megjelennek. Magyar Fauszt című regénydrámáját-drámaregényét október 15-én mutatja be a Veszprémi Petőfi Színház.

Pontosabban ennek a drámaregénynek az alapszituációját gondolta tovább, szerkesztette át saját színpadi elgondolásaihoz Tóth Loon rendező. (Interjúnk a rendezővel itt olvasható.) Így lett az egyik izgalmas mellékszereplőből, Nikola Tesla likai szerb fizikusból főszereplő, a dráma címe ennek megfelelően A VoltEmberre változott, Tesla találmányai ugyanis elsősorban a váltóáramra vonatkoznak. De tulajdonképpen a röntgentől a rádióhullámokon át a villámig és az autó gyújtógyertyájáig mindennel foglalkozott, több mint 150 találmányt jegyeztetett be Amerikában, miközben a titkosszolgálat árgus szemekkel figyelte. Találóan mondják rá, hogy ő találta fel a 20. századot. Mégis nagy szegénységben halt meg a valóságban. Itt meg A VoltEmberben egy elfelejtett kórház elfekvőjében, több más „Fausztnak” tartott zseni társaságában várja léte végét.

Balázs Attilát, aki most éppen újra Újvidéken az ottani rádió irodalmi szerkesztője, e-mailben faggattam arról, hogyan lett a Magyar Fausztból VoltEmber? Itt jegyzem meg, hogy Tóth Loon ideális szerzőt választott, már csak azért is, mert Attilát nem foglalkoztatja különösebben, mit művel a rendező a szövegével. Inkább kíváncsian várja. Szóval csak az ősbemutatóra érkezik Veszprémbe, szombaton. Esze ágában sem volt végigülni a próbákat és őrizni a mondatait.

– Az alapmű, a Magyar Fauszt regénydráma-drámaregény több száz oldal. Ebben jelenik meg egy ponton meglepetésként Nikola Tesla (az égből pottyant a parkba, kilökték a mennyek országából? Vagy maga az Úr küldte kifürkészni, elérkezett-e odalenn az idő fiának második leküldésére?), és tűnik el rejtélyes módon a teste a tettes által bevallott kiskórházi gyilkosság után. A dráma, gondolom, itt ér véget az előadásban (???), míg a regény halad tovább Tesla nélkül. Egyébként a Magyar Fauszt munkacím, már ott tart, hogy A fénybe tűnő csodabogár (alcím: Magyar Fauszt). A kiadóval kell majd tisztázni (Magvető–Fórum koprodukció, nem tudom…, leadtam). Magyar Fausztnak mondták Hatvani Istvánunkat, régi idők debreceni professzorát, de nálam ez inkább az egész műre vonatkozik. Szóval, az alap benne van a szinopszisban. Ebbe a fauszti helyzetbe cseppen bele a likai híresség, akiről valóságos legendárium született a legelképesztőbb állításokkal. Nikola Tesla nevével gyermekkoromban találkoztam. Újvidéken édesanyám a Nikola Tesla Általános Iskolában tanított. Eleinte azt gondoltam, hogy az is valami partizán hős, akiről utcákat, tereket, sulikat stb. neveznek el. Szerencsére volt egy haverom, bizonyos Eduárd, aki az elvarázsolt nagybátyjával hátul a garázsban elektromos kísérleteket folytatott Tesla nyomán szabadon. Tőlük tudtam meg, ki is ez a Nikola. Egy képre határozottan emlékszem: ott állt a garázs közepén ez az evidensen megőrült nagybácsi, magasba emelt kezében vaspálca (az amerikai Szabadság-szobor pózában), a garázs plafonján egy bádoglavór, amelybe áram érkezett valamiféle pedálos generátorból, amelyet Eduárd bőszen tekert a sarokban. A Bátyó fennakadt szemekkel, de diadalittasan állt a delejes fényben, haja az égnek, amelyből apró villámok pattogtak ki és cikáztak körülötte e káprázatos, egyben félelmetes jelenetben, amelynek az vetett véget, hogy a nagybácsi ott menten epilepsziás rohamot kapott. Jöttek a felnőttek, érkeztek a mentők a szomszédos kórházból, ez már nem fontos. (Bátyó ideggörcsei nem számítottak újdonságnak, végül is abba halt bele, mint egy igazi Dosztojevszkij-hős, szellemileg leépülten a „ragyogó” pálya végén.) Aztán jóval később az történt, már a Kossuth Rádióban, ahol dolgoztam, hogy a stúdióknál felfigyeltem egy Teslát ábrázoló bronz mellszoborra. Úgy tűnt, ahogy megálltam a közelében, mintha jól érzékelhető erőtérbe léptem volna, amely furcsa bizsergést kelt a tagjaimban, a hajhagymáimban, a halántékomban, az ujjbegyeimben. Nem tudtam mivel magyarázni (talán a nagy adótoronnyal az udvarban, a fene tudja, nem értek ehhez annyira). Furcsa, hogy ez az érzés máskor is megismétlődött, ráadásul, ahogy próbáltam volna kilépni belőle, ez az erőtér elkezdett tágulni. Alig tudtam szabadulni tőle. Harmadszorra már a rádió másik épületében is éreztette hatását, és akkor megértettem – ahogy valószínűleg Eduárd nagybácsija is –, hogy Nikola Tesla bűvkörébe kerültem. Valamit akar tőlem. Íróként nekem világossá vált, mi lehet az, amit megtehetek az érdekében.

Balázs Attila 1991 őszén, a balkáni háború miatt az Új Symposion szerkesztőségével Újvidékről áttelepült Magyarországra. A Kossuth Rádióban kapott munkát, aztán az utóbbi idők nagy „médiaátszervezésének” áldozata lett ő is, több más kollégájával együtt, hiába szerették a hallgatók azt a laza, néha bizarr stílust, amit mondhatjuk nyugodtan, hogy meghonosított, ha csak egy rövid időre is a Magyar Rádióban, mennie kellett. Újvidékig meg sem állt. Erről, illetve az eddig előadott drámaszövegeiről, hangjátékairól kérdésemre ezt válaszolta:

– Egyébként én, minden időkre nézve, a Magyar Rádiónak valószínűleg egyik legtöbb díjat bezsebelt szerkesztője, dramaturgja, dráma- és hangjátékírója vagyok (két tucat mű, közel fele szakmailag díjazott). És voltam serény dolgozója az intézménynek, míg újfent rá nem jöttek kellő helyen, hogy nem tudok jó szócsöve lenni tőlem idegen nézeteknek. Esetleg ennek hátszelével csupán kellett valaki valakijének a szék, amelyen majd’ 20 évig ültem arra gondolván, hogy a rádió majd egyszer, amikor eljön annak az ideje, „hősi” halottjának tekint. Nos, nem így lett, de erről nem is szívesen beszélek, mert gyenge a gyomrom. (Huh, de szép!) Jó, ebből konkrétan talán az az érdekes, hogy ennek ellenére Magyar Fauszt címmel készült ott legutóbb egy rádiós sorozat a művemből, már a kirúgásom után, amelyben dr. Hatvani Istvánt Blaskó Péter, dr. Johann Faustot Reviczky Gábor, Nikola Teslát Gálffi László, Crescencia nővért pedig Csákányi Eszter alakítja. Készült külsős megvalósításban a Kaneta Produkció Kft. jóvoltából (megboldogult Kőrösi Zoliék cége/2015/). Rendező: Surányi András.

– A többit nem győzném felsorolni, meg minek is? Színházi munkából összehasonlíthatatlanul gyengébben állok. Épp az egyik hangjátékomból, az Éjszakai intermezzóból a nyolcvanas évek derekán készült alternatív színházi előadás a Szabadkai Népszínházban, rendezte: Lálity István. Főszerep: Döbrei Dénes. Továbbá: Solanum tuberosum (Danilo Kis után szabadon), dráma (1995), FMK Bp, Nyári Mozi Társulat–Tranzit Színház, rendező: Döbrei Dénes. (Ugyanezt a szarajevói rádió megvalósítása nyomán előadták színpadon ugyanott, a háború előtt.) Szem, ha szakad (avagy szereti-e ön a Ladikot?), Újvidéki Színház, drámaíró verseny 2016, győztes mű. Győrben a nemzetközi Mediawave fesztiválon valahol a kilencvenes évek végén hárman adtuk elő az általam írt és rendezett, Bagoly c. improvizatív művem: Bicskei Flóra, ifj. Gemza Péter és jómagam. (Ők ketten aztán előadták ezt még itt-ott, már fogalmam sincs.) Fordítója és rendezőasszisztense voltam Howard Barker: Kastély c. előadásának Ljubisa Ristic ideje alatt (’85 –86.), r. David Gothard, Szabadkai Népszínház. (Megboldogult Gerold László írt róla hosszú, dicsérő kritikát.) Érdekesség: legutóbb (tavaly ősszel) montenegróira fordítottam  Pozsgai Zsolt: Liselotte és a május c. darabját. Crna Gorában állítólag sikerelőadás. Filmen van a Pannon csúcs (r. Balázs Éva), Summertime (r. Bollók Csaba).

És ma este következik A VoltEmber veszprémi ősbemutatója – teszem hozzá Balázs Attila gyorsösszegzéséhez. A klasszikus mondás erre a művére is érvényes: „Felkérjük a nézőket, hogy racionális szemléletüket hagyják a ruhatárban.” A többit meg majd meglátjuk.

Hozzászólások

hozzászólás